Az elvilágiasodás olyan rohamosan megy végbe, mint gátszakadás után az áradás. Nagyjából ugyanazzal a pusztítással jár. Nemcsak emberségben, magatartásban, pszichében támad minket, most már fizikai állapotunkban is fenyeget; kikezdi, sőt elrombolja a türelmünket, a hallgatás, a figyelem, az ellenállás képességeit, a szemet, a fület, az agyi működést. Úgy beszélünk róla, mint egy járványról, holott mi csináljuk. De elszabadították vagy elszabadult a kezünk alól. Egy világfolyamat nem tűri az ellenszegülő s elszánt egyedeket, s a csoportokat sem. Elhibázott dolog, ha útját akarjuk állni annak, ami közkívánatra történik. Az egyházban is, teszem hozzá sietve.
Benne azonban úgy - szélső esetekről nem beszélve -, hogy az egyház, mint intézmény és mint a személyek sokasága meggondolja és meg is fogja gondolni mit fogadjon el az elvilágiasodás folyamatából s hatásaiból, mit érvényesítsen, sőt dicsérjen, s mit utasítson el, tiltson és határozottan zárjon ki a keresztény ember életéből. Az elvilágiasodás nem egyértelműen rossz folyamat, s épp azért elkerülhetetlen, mert a maga idejét éli. Aminek viszont semmiben és soha nincs ideje, az az elfajulás. Napjainkban ettől az elfajulástól szenvedünk. Attól, hogy az avatatlanok is beleszólhatnak - még - a változások menetébe. A megfontolás azt kívánja tőlünk, hogy a legkisebb veszteségekkel, s ragaszkodva minden megismert jóhoz, maradjunk meg e folyamatban. Hasonlatunkból az is következik, hogy az áradás átjárta talajból a legjobb termőföld lehet. Ha már talaj sem lesz, csak áradás, nem sokat tehetünk.
Mi a tennivalónk? Ami eddig is volt: a változás és a megtérés. Hogy a világ eseményeinek fölébe kerekedhessünk, meg kell ismernünk a rugóit. A lelkiismeret és a Nagy Tanács Angyala, Jézus Krisztus ad elég objektivitást, világosságot és lendítő erőt mindkét ellentétes irányúnak látszó - mozgáshoz. Aki az elvilágiasodást merő rossznak tartja (persze, tudom, az az "el" kötőszó eléggé vászjósló), kérdezze meg magától: mit tett ahhoz, hogy ne következzék be? S mit tesz ma, hogy jó véget érjen? S mi az, hogy "jó vég"? Aki pedig leplezett kishitűségében fűhöz-fához kap, s meg akar lovagolni minden aktuális hullámot nagy igyekezetében, hogy modernnek lássék, "azsúrban" legyen (mivel kell az embernek okvetlenül á-jour-ban lennie? Nem inkább kivel?), szóval az kérdezze meg magától: viszi-e, hátizsákjában van-e az egyház egész múltja?
Az édes ízek mellett a nagyon keserűek is? Kincsestára, világ-szellem formáló ereje? Gondolkodó, megszentelő s megértő hatalma?
Adventhez közeledünk vagy már benne is vagyunk. Most még kevésbé mondjunk igent arra, amire nemet gondolunk, és megfordítva. És talán ne az érveinket mozgósítsuk, hanem adjuk át magunkat az áhítat csöndjének. Ez mozdítson rajtunk. Se a szánkról, se a szívünkből ki ne fogyjon az imádság, mely megvilágít, hitet, reményt és látást ad.