Különleges advent az idei. Befejeztével nem zárul le az előkészületi időszak, hanem kiteljesedik: a jubileumi Szentév átvezet bennünket a következő évszázadba, sőt egyúttal évezredbe is.

Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket! E különös adventben nézzünk önmagunkba, és ez egyszer ne másokon kérjük számon azt a keresztény életvitelt, amelyet még mi magunk sem tudtunk megvalósítani.

Hogyan jelenik meg a kereszténység, az egyház a negyven évig "tudományosan" szekularizált magyar társadalom előtt? "Az egyházak vezetői megállapodásra jutottak a kormánnyal az egyházi ingatlanok visszaadása ügyében." - "A püspöki kar szóvivője kifogásolta, hogy még mindig nincsenek tisztázva az egyházi iskolák finanszírozási kérdései." - "Egyházi személyiségek a Vatikánnal, illetve a történelmi egyházakkal kötött megállapodás megsértését látják az egymilliárdos költségvetési támogatás-csökkentésében."

Pénz, vagyon, anyagi javak Persze kellenek. De ugyanakkor miért nem írt egyetlen egyházi vagy világi sem egyetlen napilapba egyetlen, a nem hívők számára is olvasható publicisztikát sem a Szentatya legutóbbi enciklikájáról, a római szinódus útmutatásairól, a megigazulásról kiadott katolikus-evangélikus közös nyilatkozatról vagy a magyar karizmatikusok társadalomformáló szerepéről?

Mily komor arccal, az erkölcsi felháborodás pózában kerestük a közhatalom gyakorlóinak felelősségét tavaly télen, amikor megtudtuk, hogy Budapesten hetven hajléktalan fagyott meg a hidegben. De közülünk hányan hívtak be akár egyet is ebédre vagy vacsorára? Hány plébánia nyitotta ki az irodáját, oktatótermét éjszakára? Vagy úgy gondoljuk, elég a Máltai Szeretetszolgálat tevékenysége, vagy Teréz anya nővéreinek meleg levese? Úgy vagyunk ezzel, mint a televízió aerobic gyakorlatait fotelból szemlélő ember, aki a nézéstől várja izmai megerősödését?

Panaszkodunk a közerkölcsök tragikus állapota miatt. Jogosan! Ám ilyenkor azonnal a drog és a szex, Tocsik Márta és Tribuszerné jut az eszünkbe. De mi van, amikor a tetőfedő, a kőműves, a vízvezeték- vagy a tévészerelő megkérdezi: áfával vagy csak zsebből? Már hallom is az - egyébként igaz - ellenvetést: az más, hisz oly kevés a jövedelem. Amikor a farizeusok szaván akarták fogni Jézust a császár képével és föliratával ellátott adópénzzel, ő így felelt nekik: "Adjátok meg a császárnak, ami a császáré..." Azt sehol sem olvastam, hogy hozzá tette volna: persze csak akkor, ha bőven van belőle. Azt azonban igen, hogy példaként állította elénk a szegény özvegyasszonyt, aki az egész megélhetését jelentő két fillért bedobta a perselybe.

Minden áldott nap - a miséző szavaival - így merünk imádkozni: "Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek." Hogyhogy? Mi valóban megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek? "A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Most készen vár az igaz élet koszorúja" - írja Szent Pál. Nézzünk a tükörbe! Ha Pál apostol ma Budapesten szembe jönne velünk, nem vágnánk-e oda neki: "Nono, azért mi még emlékszünk rá, ilyen lelkesen vigyáztál azok ruháira, akik elmentek megkövezni Istvánt, az első vértanút".

A görög liturgia áldozás előtti imájában megvalljuk hitünket Krisztusban, aki eljött "üdvözíteni a bűnösöket, akik között az első én vagyok". Ez nem a bűntudat pszichózisa! Ez annak a kinyilvánítása, hogy tudomásul vesszük Jézusnak a tőlünk a mennyei Atyához hasonló tökéletességet igénylő elvárását, melynek kisugárzása megszenteli környezetünket is. Mi magunk pedig remélhetjük, hogy a halálunk utáni számonkéréskor Krisztus félelmetes ítélőszéke előtt jó feletet adva szintén elnyerjük az igaz élet koronáját.

(A szerző volt pénzügyminiszter, a MDNP tiszteletbeli elnöke)