Két focista együtt ugrott föl fejelni. Az Egyik belekönyökölt a Másik orrába, s eltörte azt. Az Egyik kijelentette a sportújságban, hogy a Másik ütötte az orrát az ő könyökébe, tehát vétlen. Nem kért tőle bocsánatot? - kérdezte a riporter: Miért kértem volna? Mondtam már, hogy nem volt szándékos! Tehát elavult dolog bocsánatot kérni, ha valakinek véletlenül lépünk a lábára. Ha szándékosan tiportunk, az más. Akkor azt kell mondani, hogy bocs, aztán szevasz.

*

Bizonyos nénik kizárólag a pad szélén ülnek a buszon és a templomban. Föltehetően ugyanazok. T.i.: a két helyzet csak látszólag különböző. A buszon kínálkozik egy magyarázat: leszáll az illető a következő megállónál, s nehezére esne átmászni másokon. De marad. A végállomásig többen átgyalogolnak rajta. A templomban nincsenek állomások, illetőleg bensők volnának: tudok-e ma legalább egy arasszal beljebb ülni felebarátom kedvéért, mint tegnap?

*

Két asszony ül fiával a vonaton. A szövetkabátos az ajtónál, kisfia elsős vagy másodikos, gigászi táskája tele a sulibiznisz tömérdek cuccával. Kérdezgeti az anyját: ülhetne-e oda, kinyithatná-e, megnézhetné-e. A válasz mindannyiszor egy vakkantás a kasmírsál mögül: nem. A másik fiú bevágta magát nekem szemközt, az ablak sarkába. Már nagyobbacska: gimnazista korú kamasz. Állandóan kifelé néz az alkonyodó, havas tájra. Őt anyja faggatja: felelt-e, járt-e itt, látta-e azt? Nem. Nem! Nem érted, hogy nem?

*

Közönségtalálkozó. A kisteremben színtiszta kereszténynemzeti klubtagság. Egyetlen fiatalember ül középen, körülötte csupa keserű, öreg arc. Háborognak a sajtón, miegyében, amiken únos unalomig szokás. Az egyik bedobja a nagy követ az állóvízbe: igaz-e hogy a Világbank úgy tervezi, hogy húsz év múlta itt csak 7-8 millió magyar legyen? A Világbank? - kérdezem. Persze! Aztán elbizonytalanodnak, hogy tán inkább a Valutaalap, vagy... Nem mindegy? Azok! A nemzetközi liberálisok nem akarják, hogy erős és népes magyar nemzet éljen a Kárpátok alatt! Nem inkább mi nem akarjuk? - kérdezek újra. Megdöbbennek. Nem a mi családterveinket nyugtázzák azok? A Világbank szüljön gyereket a magyarok helyett? Nem mi döntöttünk úgy, hogy kiürítjük az országot, amikor úgy határoztunk, hogy egy, legföljebb két gyermeket nevelünk föl?

*

Buji Ferenc Alexander Schmeman-fordítását olvasom. Azt írja Schmeman: a szeretet az áldozat. Adni, viszonzás nélkül. Nem tudni, nem számolni, hogy viszontszeret-e valaha is. A szeretet nem belőlem indul, hiszen teremtettségemben és megváltottságomban kaptam. Ám mégis az önszeretetből tart társaimon keresztül Istenhez és ismét a többiekhez forró lüktetésben és szelíd, föltartóztathatatlan szivárgásban. Attól lesz élő, hogy bejárja a világot. Az áldozat irányának megfordítása a szeretet irányának a megfordítása. A fordított áldozatban élő önmagának akarja megtartani, amit kapott. A csillagok közt lappangó fekete lyukhoz hasonlít: a szív sugárzása nem jut ki belőle sem másokhoz, sem az Úrhoz. Miután ez abszurdum, sőt, a létezés szempontjából lehetetlenség, az eldugult szív őrjöngeni kezd, mások és Isten szeretetét elhappolni igyekszik; lehalászni a világot a többiek elől. Minél jobban "sikerül" neki, annál mélyebbre merül a hazugságban. Ismerek egy megkeresztelt fiatalasszonyt, aki eltiltotta férjét régi családjától, szüleitől és testvéreitől. Nehogy elhordja hazulról a szeretetet.

*

A nárcisztikus, önkényes ego a mű középpontjába tolakszik. Minél erőszakosabb, annál személytelenebb. Hiába termel magánmitológiát, magánnyelvet; ahelyett, hogy átvilágítaná a létezést, elhomályosítja. Hiába reméli, hogyha körben sötétet gerjeszt, az ő énje fényleni fog.