- Andris akar veled beszélni, nagypapa.
Régen találkoztunk. Andris oviba jár, engem a hóesés miatt parancsolnak vissza.
Pedig hiányoznak, nagyon hiányoznak.
Síri hang szólal meg:
- Beteg vagyok, nagypapa. Fáj a fülem. - Kis szünet után még elhalóbban - és
rossz vagyok.
- Miért vagy rossz?
- Mert Kata is rossz. Akkor nekem is szabad, nem?
***
Ez a párbeszéd ötlött fel bennem, amikor az egyik képviselő azt magyarázta, hogy ellenfeleik kényszerítik őket azokra a kifejezésekre, amelyek hallatán az emberben aggodalom kél, vajon nem hiteltelenítik-e a politika iránt érdeklődők maguk sem lelkesednek a túlzó, olykor bántó megfogalmazásokért, amelyek egyre gyakrabban hallhatók innen is, onnan is.
Szembe kell néznünk egy nyitott kérdéssel: vajon a keresztény célkitűzések megvalósíthatók-e keresztényietlen körítéssel? Nincs-e nagyobb hatása és népszerűsége a higgadt, elegáns, esetleg némi humorral átszőtt mondatoknak? Nem vonzóbb-e az olyan magatartás, amely a sértésre nem sértéssel, hanem nyugalmas bölcsességgel reagál?
Nem mondom, az ember nem szokott lelkesedni, ha ostobának nevezik, ha olyasmit állítanak róla, amit sosem tett vagy mondott. Elég gyakran előfordul, hogy szembe kell néznünk nyilvános vádakkal, vagy hátunk mögött elhangzó, persze mindig visszakerülő rágalmakkal. Ez azonban nem hitelesíti a szólást: kölcsönkenyér visszajár! Én egészen más magatartásmintát vélek kiolvashatni az evangéliumokból. Ismeretes például Márk könyvének az a részlete, melyben Jézus így inti tanítványait: "Mikor pedig imádkozni készültök, bocsássatok meg, ha nehezteltek valakire, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa bűneiteket. (Ha ti nem bocsáttok meg, mennyei Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket.)" (11,25(20).
Ráadásul naponta imádkozzuk: Bocsásd meg vétkeinket, mi pedig ugyanúgy megbocsájtunk azoknak, akik ellenünk követtek el vétkeket. Vagy pontosan ezek az ígéretek csak a templomban érvényesek, s ha onnan kilépünk, már egészen más szabályokat követve élünk? Jézus azokért imádkozott, akik keresztre feszítették és kigúnyolták...
Szent Pál meglehetősen dühösen intette a korintusiakat második, hozzájuk írt levelében. Arra szólította föl őket, tartsanak szigorú lelkiismeretvizsgálatot, nehogy keményen kelljen fellépnie ellenük. Itt szól arról, amit azóta is unos-untalan a fejünkhöz vágnak: a keresztények pipogyák, tehetetlenek, hiszen ha képen törlik őket, arcuk másik felét is oda tartják. Szent Pál Jézus példájára hivatkozik: "Gyöngeségében ugyan megfeszítették, de Isten erejéből él. Mi is gyöngék vagyunk benne, de Isten erejéből élünk vele együtt értetek." (2Kor. 13,4)
Vajon gyöngeség, pipogyaság-e úgy élni, úgy szólni, hogy tudjuk: Isten ereje van velünk? Szerintem sokkal nagyobb erőt, határozottságot sugall az, aki ettől a bizonyosságtól áthatva csöndes eréllyel nyilatkozik meg, mint aki felemelt hangon vág vissza. Hadd' idézzem ismét a levél egyik gondolatát, "Nem ismeritek föl, hogy bennetek él Jézus Krisztus? Ha nem, akkor nem álltátok ki a próbát." (13,6)
A tapasztalat azt mutatja, sokkal hatásosabb egy higgadt, csöndes mondat, mint a harcias kirohanás. Tanár koromban egyszer üvöltözve vártak a gyerekek. Meg kell mondanom, pukkadoztam a méregtől. Szerencsém volt, nem kezdtem én is bömbölni. Felmásztam a katedrára, s ennyit mondtam egész halkan: "Úgy..." Döbbent csönd lett. Nem ezt várták, nem erre készültek. Ebben az osztályban soha többé nem akadt gondom. Rónay László