Manapság mégis a betlehemi gyermekgyilkosság az időszerűbb Máté evangéliumából, azt az elfojtott siralom, amely egyre halkabbá válik. Mi lesz az életfával?
A Pokol a Sas képében jeleníti meg Lúciát, a fényt (latin szógyöke: lux); a magyaros elkapkodás: Luca nem szép A mitológia Adonis kertjében kellene keresnünk a sarjasztott búza hagyományának eredetét, amely nálunk is szokás még manapság is, a karácsonyi jászol körül. A Gyermekjézus gyümölcse - mondják német tájon, s arról a "friss, zöld vetésről" van szó, amely tálkában sarjad Luca (Lúcia) napjától. Anyám még szájába vett vízzel öntözte, az ablakba tette...
Ősmotívumok (természetkultuszok) kapcsolódnak itt össze s válnak paraliturgikus gazdagodássá; a "zöldág" szimbólumában az életfa tartalmával jelentkezik, amelynek jó gyümölcse az Aranyalma (Jézus), a paradicsomi rossz tudás fájának "veszejtő almája" helyett.
A IV. századi keresztény vértanú-szűz legendás történetét a Legenda Aurea (Arany Legenda) őrzi, nyelvünkön pedig három kódex (Debreczeni, Cornides, Érdy).
Keresve Lúcia tiszteletének messzi századait, Dante áll előttünk, akinek műveiben a "középkor minden szála összefutott", a Commedia, amely a lélek ösvényét fürkészi Isten felé. A bolyongó, látomásos poéta, akit vezetnek túlvilági útján a Pokol második és a Purgatórium kilencedik kilencedik énekében "versel" Lúciáról. A megvilágosodás számára ez a lány. Az utazásban a "visszakattintó" kép a földi térre, amikor a költő szembetegségével küszködik:
"Szent Hölgy ül fönnyen,
ki a szenvedésen,
amelyhez küldlek,
oly szánalmat érez,
hogy rést ütött a zordon Végezésen.
Ez kérve fordult Lúcia szívéhez, s szólt:,
Segítségért eped egy híved lent:
rád bízom őt,
ki annyi sebből vérez.'
Lúcia, ki gyűlöl minden kegyetlent,
jött, ahol ős Ráchelnek állt a széke,
ki mellé engem ültetett kötött rend.
S szólt: 'Beatrice, Isten büszkesége,
mért nem segíted azt,
ki úgy szeret,
miattad rá se néz a léha népre?
Nem hallod, amint sírva kesereg?
Nem látod, amint küzd a zord halállal Hullámban,
mely nagyobb mint tengerek!"
(Purgatórium, II. ének, Babits ford.)
A szemfájós Dante párhuzamai: a Szent Hölgy, Lúcia, Ráchel azt az értelmezést is jelzik, amelyek a XIV. század Itáliája, a politika, Rend-Törvény és transzcendens katolicizmus összefüggéseiben vannak jelen. A Hölgy már elvont fogalommá (Szent Szerelem) válik. Ráchelt, Jákob második feleségét Jeremiás is fölidézi: sírjából sírás, keserves jajgatás hallatszik: "Ráchel siratja fiait és nem akar vigasztalódni, hiszen már nincsenek többé."
A babiloni fogság ideje ez, az ősanya elhurcolt gyermekei miatt kesereg. Firenze költő-fia talán arra gondolt, amire sokszáz év elteltével a mi Arany Jánosunk, aki a bibliai asszony képét a hon megszemélyesítőjévé avatja a Ráchel siralmában. Az üldözött-száműzött Dante Ráchelre gondol és a megvilágosodást keresi, benső látásának tisztulását... a hangzásban (franciául: Lucie, olaszul: Lucia, emlékezetes a hozzá éneklő sirakusaiak dallama), s megjegyzendő: elprofanizálódása sokakat elijesztett, hogy újszülött lánykájuknak ezt a nevet adják a keresztségben. Egyre jobban kellene a dantei látomásos könyörgéshez fordulni a belső látásért, s a szentség jegyében szólni Lúciáról, akinek hajdan, a középkorban az esztergomi várhegyi főtemplom tornyában oltára állt, ahol a megholtakért mondtak misét. Ha felhangzik a gregorián "Lux perpetua luceat eis, Domine - örök világosságot adj nekik, Uram," ki ne gondolna a fény, az aélet folytatására, az új templomra, ahol "új hangot váltok", s a "fejem új lombbal" díszítem. A Legenda azt tartja, Lúcia szemét a hóhér tűvel szúrkálta, megvakítani azonban nem tudta. A fényt nem lehet kioltani! Török időkből maradt meg - déli vidékeinken először a sarjasztott lucabúza; ferencesek szentelményként vitték a karácsonyi oltárra, s ki tudja, nem ismételgették-e híveiknek a fennmaradt mondatot: Lúcia az ítéletét kimondó római helytartónak válaszolt, aki elnémítással fenyegette: "Isten szolgáinak sohasem hiányoznak a megfelelő szavak..."
Tóth Sándor