"Megérdemelné a békés halált / minden írnok, aki az éjszakában / tollat fog és papír fölé hajol." (Pilinszky: Betűk, sorok) Térden állva kellene írnunk, alázattal, egészen kicsinnyé váltan. Az írás lényegénél fogva megszentelt, azaz szakrális cselekedet. Mi, mai emberek egyre kevésbé értjük ezt. A kimondott szó teremtő erő, az Atya szavak által teremtette a világot - a leírt szónak pedig kétszeresen is mágikus ereje van. A Szentírás elnevezése hűen tükrözi ezt, az írás isteni oldalát, a szavak misztériumát. Minden igaz írás szükségszerűen Isten felé irányul.
*
Advent a várakozás művészetére tanít bennünket. Egy régi cikkében Pilinszky is erről elmélkedik: születésünk óta mindig várakozunk valamire. Az első hóesésre kíváncsi kisgyermek vágya oly erős, képzelete oly teremtő, hogy lélekben máris átéli azt - a havazás megtörténte az ő figyelmétől, odaadásától függ, és nem kizárólag az időjárástól. Ha őszintén és intenzíven várakozunk valamire, az valójában már meg is valósult. A helyes várakozás fokozza a lélek éberségét, fogékonyságát, elmélyíti a hitet. Amire őszintén várunk, az után vágyakozunk is.
*
"Tragikus nász - írja naplójában Karl Rahner -, ha az áldozat nem lényegíttetik át szeretettel. Tragikus nász, ha csupán az emberi törekvések, tulajdonságok birkóznak s élnek együtt a lemondással."
*
Victima amoris: a szeretetből vállalt és szeretettel átdolgozott áldozat. Erről ír Rahner, és voltaképpen valamennyi szent élete ezt állítja elénk. Keresztényi előrehaladásunk kulcskérdése valójában ez: hogyan viszonyulunk a szentek életpéldázatához?
*
Az irracionalitás: hivatásunk alapja, egyfajta őstörvénye. Naponta, percenként szembeszállni a tömeg, a korszellem diktálta divat, a haszonelvűség uralmával. Ez így van rendjén: a Nyolc Boldogság is irracionális, végső soron pedig maga a Megtestesülés is.
*
"Egész földi életünk egyetlen nagy advent, amelynek Karácsonya az Úr Jézus színről színre látása lesz. Ebből a szempontból tulajdonképpen az egész egyházi év advent, hiszen évről évre ismétlődő misztériumaival előkészíti az Egyházat a nagy napra, Krisztus napjára." (Szunyogh Xavér Ferenc)
*
Két leprafolt marja, csúfítja a lelket: az paráznaság és az önteltség. Közös gerjesztőjük pedig igen gyakran: a pénz.
*
A sajtó arról értesít bennünket, hogy a 18-21 év közötti fiatalok díszítik magukat a leggyakrabban. A legnépszerűbbek a fülcimpába és orrba lőtt karikák (az ókori rabszolgák viseltek ilyeneket, hogy bármikor felismerhetőek legyenek, megbélyegzettek), továbbá a köldökbe tűzött karika, lévén, hogy viselőjük szerint "fölöttébb erotikus". Hová tartozunk? Nem rabszolgák - de vagyunk-e hűséges szolgálók? Mit írunk, égetünk, vésünk, nem a köldökünkbe vagy az orrunkba - de a szívünkbe? A lélek nélküli testiségtől ments meg, Uram, minket!
*
A szem, ha hosszan, ha vágyakozva néz valamit: hozzá tapad. A kérdés csupán az, mire irányulnak a vágyaim, mihez tapasztom a tekintetem. A közönséges, a rossz vágyakat gerjesztő dolgokat bámuljuk - a feszületet azonban szemléljük. Melyik tapadás a fontosabb?
Ha őszintén és intenzíven várakozunk valamire,
az valójában már meg is valósult
Zsille Gábor