Beniamino Gigli nagy tenorista volt. Caruso után a legnagyobb, tartja a zenetörténelem. Voltak és vannak csodálatos énekesfenoménok, de egyik sem tudta elhomályosítani teljesen egyéni hangszínét s művészetének fényét.
Már kamaszkoromban elhatároztam, hogy én leszek az utódja. Nemcsak világhírű tenorista, de olyan ember is mint ő. Jótékony, adakozó, nagylelkű. Zavaros álmaimban láttam magam, amint óriási közönség előtt énekelek teljes sikerrel. S az átvett gigantikus honoráriumból kórházat építtetek a szegényeknek és jótékonysági otthonokat az öregeknek, árváknak. Miként ő tette. Ilyen és hasonló ébren-álmaim voltak. Míg a kopott józsefvárosi utcákat róttam, valamiféle fisztulás hangon dúdoltam befelé magamban az áriákat, főleg olasz dalokat. A többi normális gyerek ilyenkor lasszókat dobálva, coltokkal hadakozva, tajtékos paripákon vágtatott álmai prérijén. Én egyre csak a Santa Luciát s a Sole miót daloltam.
A tenoristaságomnak azonban elemi akadálya volt. Az, hogy bariton a hangom. Azért mégis sikerült bejutnom a Zeneakadémiára, így egyetlen titkos szerelmem, a muzsika közelébe kerülni.
Ez a szerelem örök. És ideális. Kölcsönös is. Akkor jön amikor akar s amikor akarom. Ha baj van segít, ha bánat ér, megvigasztal. Ihletet ad és kedvet. Tűrésre tanít és mulatásra. Ott zeng a sokaságban és ott sír legbelül, ahol csak én hallom. S bizonyos, hogy ott lesz a szférákban is. Aztán persze megtanultam, hogy nem a kifejezés formája fontos, hanem amit mondani, megmutatni akarunk.
Idővel a színpadi, prózai múzsa cseperedni kezdett bennem. Abonyi Géza - korának híres és kitűnő színésze, a Zeneművészeti Főiskola kiváló pedagógusa, a színjátszás, a szép magyar beszéd tanára - ő is felfedezte ezt. Biztatására jelentkeztem a Néphadsereg Színházhoz (mai Vígszínház). Felvettek segédszínésznek. Majd a "Harag napja" c. darabban beugrás: Hanák szerepe jelentette az elismerő nagy sikert, a színészi szerződést. Hét éven át játszottam ennél a színháznál kisebb-nagyobb szerepeket.
Egy alkalommal a Vidám Színpad meghívott "A tanító nadrágja című bohózatban nyurga, magas színész kellett s a Vidám Színpad rendezője engem szemelt ki. A sors úgy akarta, hogy végleg itt is maradtam.
Az ifjúkori tenorista álmok nem váltak valóra. Igaz, léptem már fel óriási közönség előtt. A Népstadionban többször is százezres tömeg előtt. Persze, csak mint Hacsek. De nem savanyú vigaszképpen mondom, a Hacsek is Bajazzó (bohóc)! Nem? A közönség tapsolt és nevetett. Hiszem és vallom: ez is jótékony.
(Végezetül megtudhattam azt is, / Hogy Istennek velem szándéka volt. / Letörölni egy könnyes arcot néha, / És adni, és varázsolni mosolyt.)
(75 éve született Kibédi Ervin)