Mellén fityegne pár állami kitüntetés. Vagy nem. De vessük is el azonnal ezt a gondolatot. Mert úgy járnánk vele, mint Petőfi barguzini csontjaival. Maradjon meg nekünk örökké fiatalon. Petőfi huszonhat évesen. Ez a másik meg, ötvenhat mártírja, lobogó fiatalja a nagy elődnél egy esztendővel "idősebben". 1956. november 7-én, a készülő új inferno harmadnapján lőtték le géppuska-sorozattal egy szovjet harckocsiból. A Klauzál utca és Dohány utca sarkán. És ha nem? Túlélte volna? Hát nem ugyanarra a sorsra jut, mint Mansfeld Péter? Akiről Magyarországon még nincs utca elnevezve, annál inkább Lengyelországban! Szégyellhetjük magunkat! Politikusaink. Meg akinek dolga lenne, hogy ezzel a beláthatatlan, szomorú, de nagyszerű örökséggel méltó módon foglalkozzon. Gérecz Attila ötvenhat Petőfije. Verseinek fátyolos lebegése Radnótié. Pilinszky József Attila-hasonlatát idézhetjük: sorsában krisztusi, tehetségében mozarti volt. És a vádak! Szocialista államrend megdöntése... és a többi, de ezt már hallottuk, tudjuk, karcos filmkockák alá megkopott hangok üzennek a múltból. Csak a törvény a tiszta beszéd. De miféle törvény a gyilkosoké? Miféle jogrend az, amelyik bárány-ártatlanságú költőket börtönbe dug? Akik még ott, a börtönben is írnak, írják verseiket, Tóth Bálint és Kárpáti Kamil, Gérecz és Tollas Tibor. Antológiát álmodnak össze. Ők. A Füveskertiek. De Gérecz, az öttusázó, magyar válogatott keretteg úgy dönt, hogy megszökik. És átússza a Dunát! Pedig hideg van, a víz harap, nem simogat. És elfogják újra, a forradalom szabadítja ki börtönéből. És fegyvert fog. Harcol. Szovjet tankok esnek áldozatul. Akik ránktörtek. Erre a népre. A szabadságára mindig kényes hazánkra.
Fogoly volt, mint Radnóti. Mártír lett, mit Radnóti. A különbség csupán az, hogy nem tarkólövés végzett vele, hanem sorozat. Az iszonyat horrorisztikus hierarchiái. A zsidóságát nem valló katolikus Radnótit származásáért ítélték lassú kínhalálra. Géreczet meg azért, mert apja vitézi ranggal bírt, logikus,(?) hogy fiával is le kell számolni. Miféle ország az, ahol költőknek kell halniuk? Ugye, a kérdés költői? Hát persze. Nincsen semmilyen magyarázat. Talán az isteni predesztináció, hogy lám, így lesztek példái az utókornak. Jaj, boldogabb idők! Boldogabb helyek. Zugai a világnak, ahol a költő is elérheti a nyugdíjkorhatárt! Mert nem hihetjük, hogy Petőfi, Radnóti, Gérecz minden álma az volt, hogy mártírok lehessenek! Ne higgyük. Írni akartak. Műveikkel továbbélni. És nem a sorsukkal. Vagy azzal is. Ágyban, párnák közt... ettől félt Petőfi. Huszonéves gyermek. Nem kell komolyan venni. Mit tudta ő! És mégis, így szép. Azt mondjuk: így csodálatos. Mindig fiatal marad. Példaképek. Tulajdonképpen mindegy is, mit írtak. De a sors ne győzze le a versek titániságát! Ne hagyjuk. Éljenek tovább a műveikben. Is. Vagy csakis. Elég a halálból. Hősi életet inkább. A halál meg? Úgyis jön magától. Bevárható. Annyira vágtat felénk. Ugrani sem lesz időnk. Úgy halunk, mint Gérecz. Csak nekünk nem marad nyomunk. És neki? Kötelező olvasmány ez a költő-forradalmár? Nem. De legyen! Ne féljünk tőle. A tehetségétől. Sorsától. "Túl a szitok zaján felcsendül az ének. / Zúg, dagad, hömpölyög, felujjong a lélek. / Megrendül a börtön, recsegnek a zárak, / Rab torkok harsogják szerte a világnak: / Dicsőség Istennek, békesség a népnek. / Hallod, Názáreti? / Hozzád száll az ének." Fénylik karácsony hozsannája. Hogy legyen végre béke.
Koppány Zsolt