Réthelyi Miklós a " menedzsment" szokatlanul újszerű modelljét kínálja a teológusnak (Új Ember, 2000. február 13.). Ez fölveti a kérdést: miért ne lehetne ezzel a modellel korszerűbben, a mai gondolkodáshoz szabottan megközelíteni a teremtés misztériumát, s vele Istentől kapott hatalmunkat és feladatainkat a világban?
Az mindenképpen indokolt, hogy egy adott kor gondolkodás-modelljének segítségével közelítsük meg létezésünk titkát. Ezt tette például Madách is. Százada mechanisztikus világképét vette alapul sokat idézett mondatában: " A gép forog, az Alkotó pihen." Valami hasonló ötlet motiválja a címben jelzett modellt is, amely új oldalról láttat régi teológiai igazságokat.
"A bizalom a delegálás alapköve" -- fogalmaz joggal Réthelyi professzor, s ez jól alkalmazható teológiailag. A keresztény hit szerint ugyanis a Teremtő " rábízza" a világot az emberre. A menedzsment -- és az egyházjog -- szakszavával: " delegált" hatáskörrel ruházza fel őt a világban. Ennek alapevidenciája, hogy " senki sem adhat át olyan hatáskört, amellyel nem rendelkezik". Ez igaz. Csakhogy a modell teológiai alkalmazásánál itt egy másik evidenciát is érdemes megemlíteni. A Teremtő ugyanis nem adhatja át azt a hatáskört sem, amivel egyedül ő rendelkezik. Nem adhat például abszolút szabadságot az embernek, mert ehhez nincs meg a teremtmény befogadóképessége. Jean-Paul Sartre egzisztencialista filozófus, és nyomában sokan ezen a banánhéjon csúsznak el. Az ember megbízottként él a világban. De hogyan? Réthelyi professzor jól gondolja, amit mondani kíván, de maga a kifejezés félreérthető. Az ember nem " társ-teremtő", hanem a teremtésben társa -- Pál apostollal szólva: " munkatársa" -- Istennek. Ez nagy különbség! A megváltásban még Mária sem " társ-megváltó". A szó ugyanis egyenrangú feleket tételez fel (vö. " társuralkodó"). Ez a kiigazítás talán megbocsátható.
Ami a " célok kijelölését" illeti, a modell ebben is használható. A cikkíró azonban bizonytalan abban, van-e ennek megfelelője a teológiában, holott a kinyilatkoztatás világosan megjelöli a célt. Az ember olyan " hatáskörrel" rendelkezik a Teremtő bizalmából, hogy életet adva szaporodjon, hogy őrizze és művelje a földet, és rendelkezzék a világ fölött, de " Megbízója" szándéka szerint. Szabadságát így az üdvösség célirányában kellene kibontakoztatnia, önmaga és a világ javára. A cél tehát adott. De az embert önálló döntési képessége arra is fölhatalmazza, hogy visszaéljen ezzel a " delegált hatókörrel". Hiszen a legártalmasabb biológiai manipulációkra vetemedhetik. Népeket és állatfajokat irthat ki. Szabadjára engedheti az agresszió és a szexualitás legsötétebb erőit. Még arra is hatalmat kapott, hogy megtagadja Megbízóját, s vele azt a felelősséget, mellyel a megbízott az őt küldőnek tartozik. Megteheti, hogy lerombolja magában Isten képmását, s ezzel önpusztítóvá, sőt akár világpusztítóvá válhat. Mindez benne van a menedzsment-modellben is. A " megbízó" -- úgymond -- " elfogadja", hogy a megbízott " eltérhet" a számára kitűzött céltól, és " hibát követhet el". Ez a " hiba" azonban teológiailag nézve akár égbekiáltó bűnné is válhat. (Lásd a fentebb említetteket.) S mindezt valóban a lelkiismeret jelzi vissza.
Akkor miért nem tesz ellene valamit a Megbízó? " Miért nem tartotta fönn a Teremtő az összes döntési lehetőséget a maga számára?" -- hangzik a kérdés. Azért nem, mert ez lehetetlenné tenné magát a " delegálást", s vele az egész menedzsment-modellt. S azért sem, mert az ember egyszer azt kéri, hogy " Megbízója" avatkozzék bele hatékonyabban a világba, máskor meg azt, hogy ne avatkozzék bele. A kinyilatkoztatás szerint azonban Isten " belenyúl" a történelembe, legszemélyesebben " Fia" által, az Ige megtestesülésével. A menedzsment-modell vonatkozásában ennek megfelelője lehetne az, amikor Mr. Miller a közös Cég képviseletében fiát küldi el a " szervezetben" keletkezett zavar elhárítására. Az ajánlott modell alkalmazásának lehetősége itt észrevehetően áttevődik az egyház " szervezetére". Az egyházjog ugyanis régóta kidolgozta már a " delegáció", vagyis a pápától, illetve püspököktől kapott " megbízatás" ügymenetét (vö.131-144.k.).
Igen jól beleillik a teológiába a modellben is alapvető fontosságú " bizalom". Csakhogy annak kölcsönösnek kell lennie, vagyis a megbízott -- az ember -- részéről is meg kell nyilvánulnia. A hit és remény egész fogalomköre voltaképpen ebbe integrálható, ami kifejeződik a Réthelyi Miklós által is méltatott imában, meditációban, egészében véve: magában a liturgiában. Így tudatosul a teremtmény teremtményi volta, hatókörének " delegált" jellege és a rábízott világért való felelőssége. Ezt fejezi ki a szentmise hálaadó éneke is: " A magad képmására teremtetted az embert, és gondjára bíztad az egész világot, hogy ...a Teremtőnek szolgálva uralkodjék minden műveden". A " bizalomnak" tehát megvan a teológiai megfelelője. De hol található a modellben a szeretet? Nem túlzottan " sikerorientált" mindez? A bizalom igazában a szeretet jele. Mégis, a " megbízni" valakit valamivel itt kevés. Több ennél, ha " rábízunk" valakire valamit, valakit. Így bízta rá Jézus, kereszthalála előtt, anyjára János apostolt, őrá pedig édesanyját, Máriát.
Eredeti és termékeny gondolat ez a menedzsment-modell, de szüksége volna a további kimunkálásra, és mindenképpen a teológia " lektorálására". Érdemes továbbgondolni, mert sok mai értelmiségihez közelebb viheti a teremtés misztériumának új utakon történő megközelítését.
Boda László