Az „én”, ez az egyébként csöndben meghúzódó szócska elég agresszív, s romba is döntheti a világot. Mindenre képes, ha kibújik a barlangsarokból. Hát még ha kürtölünk is előtte. Énhozzám, éntőlem, énértem, általam, bennem, velem, miattam; mintha egy fészekalja szürke egér forgolódna egymás hegyén-hátán. S elkezdődik — ott, bent — a marakodás, a tolakodó érvelés, a magakellető feleselés. Én mondtam azt, én találtam ki. Én tudom jobban, mit jobban, egyedül én tudom jól. Én vagyok az élre, az első sorba, a csúcsra való. Én csillogok igazán. Nézzétek, micsoda grandiózus gondolat-építmény emelkedik, amikor beszélek és beszélek, megvilágítok, kifejtek egy, másfél órán át.

Tülekszenek a mondataim, alig bírom szájjal s levegővel. Megszakítatlan hozom a világ szegényes tudomására rejtett bölcsességemet, sőt megszakíthatatlanul. Valami halk zajt azért hallok: mások is megszólaltak? Minek? Nem hallják, mit mondok? Nem természetes nekik, hogyha én nyitom szóra a számat, a többinek csak némaság dukál?

S tényleg, mit is mondhatnának? Hogy ők egy kissé másképpen gondolják a dolgot. Netán ellenkező véleményük van? Persze, hogy zavarba ejtsenek. Hát igen, az irigységet nem lehet hosszú időn át eltitkolni. Jellemző, hogy ezt komoly arccal üzenik nekem. És különben is tévednek. Mert alapjában véve sehogy sem gondolják. Nem gondolnak semmit. Akárhogy is szerénykedem, én vagyok a levegőjük. Csak szippantsanak be engem, s élni fognak. Na jó, azért, mondjuk kellemetlen (micsoda balgaság, hagyom, hogy eszembe jusson ez a súlyos szó: félelmetes), hogy szemük rebbenése nélkül néznek. És tűnődnek. Itt-ott mérlegelés, még talán gyanakvás is látszik a vonásaikban. Ott az a vörös szakállas, mozdulatlan arc. Nem mutat se megrendülést, se visszautasítást, se egyetértést. Figyel. Azt se tudom, tompán figyel-e vagy élesen. Áll, illetve ül a szózuhatagomban, mint egy szikla. Ez az ellenállás vagy mi, ez eléggé feszélyez engem.

Talán kételkednek. Talán lelepleznek. Bizony, elárulja magát az ember, s épp azokban a pillanataiban, amelyekben a legmeggyőzőbb akar lenni. Ez a baj, hogy „akar” lenni valamilyen. Most majd talán sikerül megmutatnom nekik. Új percek, új mondatok. Megmutatni, mit is? Mihelyt meg akarom mutatni, kifut belőlem.

De hiszen nem érted? Azaz, hogy nem értem? Ami igaz, nem tűri a játszadozást. Leveti magáról a sallangot.

Az „én” nem is sallang, rosszabb: folyondár. Most akkor jó-e, amit mondok vagy nem jó? Hová figyeljek? Befelé-e, ahol nemcsak a szavak, hanem az igazság születik (micsoda patetikus mondatokra fanyalodom), vagy kifelé, ahol a szemem előtt születik az ő igazságuk. Egy biztos, valamiben, ami nem tartozik az igazsághoz, megingattak.

Ki is mondta? Talán József Attila: fecseg a felszín s hallgat a mély. Ők hallgattak... Most én mondjam ki? Nem visszatetsző ez? Barátaim, irtogassuk magunkat. Hagyjuk letöredezni a széleinket. Egy lehetséges kudarc gyógyíthat is. Jézus Urunk ugyan nem sorolta a boldogságok közé, de sorolhatta volna: boldogok, akik megszégyenülnek. Maguktól s magukban. Megszégyenülnek, mielőtt mások szégyenítenék meg őket.