Ha valami hiányzik korunk művészetéből, a „szent” bizonyára. A magyarság története során hosszú évszázadokon át nem volt szükség a szent és a profán megkülönböztetésére. Isten felé forduló nép voltunk, a művészetünk, irodalmunk is ilyen volt. A szerzetesi kolostorok terjesztették a kultúrát s annak szellemét, a prédikációk helyettesítették a híradókat s az öntudatra ébredő magyar irodalom történetét olyan nevek fémjelezték, mint az istenes verseiben hitet tevő Balassi Bálint, vagy Zrínyi Miklós.
Nehéz volna pontos dátumhoz kötni a változás kezdetét. Az azonban bizonyos, hogy itt és most, a század legvégén azt kell felfedezni, amit korábban mindenki ismert: a szent művészetet, amely nemcsak a témák, események és jellemek ábrázolásával keltett hatást, hanem teológiai és hitigazságokat is kifejezett, s visszaidézte, megerősítette ezeket a befogadó tudatában.
Az „ars sacra”, a szent művészet fejlődéstörténetét nyomon követve évszázadokig a világ művészetével szembesülhetnénk, mígnem az ember nem itt a földön, akaratának megnyilvánulásaiban és szabadjára engedett képzelete játékában kezdte keresni üdvösségét. A romantikus kortól kitapintható az egyéniség kultusza, a különféle izmusoknak pedig egyenesen az volt a célja, hogy lerombolják mindazt, ami addig volt, s teljesen új összművészeti kánont teremtsenek.
A hagyományos világkép felbomlásának keserves következményeit nyomon lehetett (és lehet) követni a gazdasági életben, az új ideálok, például az anyagiak követésében, de nemcsak abban. A legnagyobb veszélyt a lelkiség elsivárosodása jelentette, az önérdek bálványozása és a szeretet elveszítése. A fenyegetettségre először a művészetek eszméltek rá. Az ellenhatást különféle, de végső törekvéseikben és céljaikban egyező szellemi törekvések jelezték, amelyeket később neveztek el például neokatolicizmusnak, de a rend és az egyensúly vágya mutatkozott meg a húszas-harmincas évek neoklasszicizmusában is.
A szent művészet újraélesztésének céljával lépett föl a hazai katolikus költőtriász, Harsányi Lajos, Sík Sándor, majd Mécs László. Ők állnak Cs. Varga István Szent művészet című új könyvének középpontjában. Helyzetük rendkívül nehéz, feladatuk óriási volt. A lírai nyelv változását is követniük kellett, de vissza kellett térniük a keresztény művészet nagy hagyományaihoz is. Ez a törekvés rokonítja Harsányi nagyszabású, dantei előzményekre utaló látomásait Sík Sándor zsoltár- és himnuszfordításaival, vagy Tizenkétcsillagú korona című, Szűz Mária alakját jellegzetesen magyar környezetben megelevenítő, a néphagyományból is merítő ciklusával. Sík kötődött erősebben a hagyományokhoz, ezt bizonyítják irodalomtörténeti munkái is: Pázmányról, Zrínyiről és Prohászkáról írt művei, Mindszenty Gedeont élesztő tanulmányai és irodalomelméleti írásai, amelyekben a szép és a rút, a szent és a profán ellentétpárjaival behatóan foglalkozott, s arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy „szent” dolgokról csak magas színvonalon, mély átéléssel és hitellel lehet, szabad szólni.
A korszellem nem kedvezett elképzeléseiknek, de múlhatatlanok érdemeik, hiszen olyan értékekről szóltak, amelyek a keresztény élet alapjai, s olyan imádságos hangnemet hoztak vissza, amely a hagyományból sarjadt, de előkészítője lett annak a versbeszédnek is, amely Pilinszky költészetében világirodalmi rangú lett. Sík Sándor Radnótira gyakorolt, elsősorban a költő szemléletét módosító hatása közismert. De az, hogy az „ars sacra” és annak elkötelezett hirdetői miképp járultak hozzá a magyar művészet erkölcsiségének megtartásához, kevésbé. Ezért küldetéses Cs. Varga István vállalkozása.
Rónay László