Leszállt a villamosról. A sárga, fogcsikorgató nyikorgás anynyira idegesítette, hogy a maradék utat gyalog akarta megtenni, megállt a járdaszegélyen. A zsebeiben kotorászott. A cigarettát kereste. Berögzött mozdulattal, pavlovi ösztönösséggel nyúlt mindegyikbe. De reflexei becsapták: kulcscsomó, fémpénz, egy leszakadt öltönygomb csörgött csak benne. A másikban bérlet és egy régi árcédula... "Persze, leszoktam a dohányzásról" -- legyintett bosszúsan. Már egy hete! (Ki gondolta volna!?) Át is ült a munkahelyen a nemdohányzók közé. Azóta passzív dohányos: mások nikotinmérge fojtogatja módszeresen. Pedig most szerette volna jó mélyre szívni bánatát, egészen tüdőre, hogy átjárja a gyomrát, veséjét, máját, nyirokrendszerét, minden porcikáját -- úgy, mint aki végső búcsút vesz kivégeztetése előtt --, aztán apró füstkarikákkal a semmibe eregetni: Isten veled, nyomorúság!

Belerúgott egy szemeteskukába. Mintha ez tehetne szerencsétlenségéről. A járókelők furcsálló tekintetére azonban zavarba jött, elbizonytalanodott. Komótosan a nyakkendőjéhez nyúlt, egészen lassan, egy tolvaj kimért mozdulatával, s meglazította, felső inggombját kigombolta: le akarta oldani magáról ezt a napot, sőt minden órát, ami évtizedeken át körbegyűrűzte, az egész múltját, jólneveltségét, udvarias előzékenységét. Úgy érezte, ezekre pillanatnyilag nincs szüksége. Más ember akart lenni. Olyan, amilyennek kikiáltották: igazi, hús-vér munkanélküli.

Elkeseredett. Tegnap még egy nagy rendszerben fontos résznek érezte magát. Nélkülözhetetlenségének magabiztosságával beszélt a portással, aki hogyléte felől érdeklődött, s fogott kezet az utcán Rudolf barátjával, akit már két éve nem látott. Ezzel az öntudattal gombolta ki zakóját s ült le otthon a gőzölgő nescaféja mellé, s hallgatta még ma reggel szomszédját az életszínvonal emelkedéséről, az infláció csökkenéséről. S ő bólintott, helyeslően elfogadta -- fix fizetés, egy jó munkahely biztonságot ad! --, de most úgy vélte, talán mégsem volt igaza az öregnek. "Lehet, hogy csak nézőpont kérdése az egész" -- gondolta, s ettől a délibábos kuszaságtól teljesen megriadt. Úgy érezte, hogy egy hömpölygő folyó másik oldalára került, ahol esetlegesnek tűnik az egész öröknek hitt világ.

"Miért épp velem történt meg mindez?" -- kérdezte hangosan, s kerekre nyílt szemekkel nézett az elhaladó emberekre -- mintha ők tudnák a választ --, de senki sem felelt neki.

"No persze, a munkaerő-leépítés szükségessége ezt kívánja..." -- ismételgette cinikus hangsúllyal főnöke szavait, amit mindaddig világosan és tisztán értett, míg nem alkalmazták rá ezt a sivatag-szárazságú ítéletet. Az ok-okozat logikai képlete teljes bizonyossággal a feje tetejére állt benne. Körülnézett, tanácstalanul toporgott, mintha keresne valakit, aki széthulló énjének apró darabkáit egymásba illesztené az "így jó lesz" állandó biztatásával, de nem ügyelt rá senki, csak egy "piros" busz állt meg mellette. Arra gondolt, hogy a tömeggel együtt ő is felszáll, körbeutazza a várost, nézelődik, mint aki először jár itt, talán még egy hamburgert is vesz, egy nagy pohár sört, de csak tétován, s végignézte, hogy záródnak be az ajtók s indul el a busz hangos pöfékeléssel.

Várt még egy darabig, aztán továbbment. A lehetőségeit latolgatta. Tudta, hogy a munkanélküli-segély nem fogja fedezni kiadásait: a félretett pénzére is szüksége lesz. Egy pár hónapig, esetleg egy fél évig így kihúzhatja valahogy. "S utána?" -- nézett maga elé döbbenten, de bármennyire erőlködött, képtelen volt az eseményeket továbbvinni. Valami ismeretlen sötétség lebegett előtte, egy különös káosz, amely mintha csak arra várt volna, hogy a felé tévedő áldozatokat bekebelezze. "Feltétlenül munkát kell keresnem" -- határozta el gyorsan, s míg erősen gondolkodott, minden idegszálát megfeszítve, teljesen belefáradt az álláshirdető újságok rovatainak képzeletbeli böngészésébe.

Befordult a sarkon. Az egyik boltíves kapualjban egy kéregető szorongatta kalapját. Jól ismerte. Reggel, mikor a villamoshoz siet, már itt áll, s legtöbbször késő délután is még ugyanitt találja. Számtalanszor elment már mellette, de szinte észre sem vette. Nem akart tudomást venni róla. Most azonban megállt, s alaposan megnézte a férfit: elnyűtt, foszladozó kabátját, sárfoltos, ormótlan cipőjét, a bizonytalan, megfáradt kézmozdulatot, amellyel időnként az emberek felé nyújtotta piszoktól, zsírtól fénylő fekete kalpagját.

Mintha egy tükör elé került volna: önmagát látta meg ebben az emberben. Az én-te szilánkjának összeforrott fájdalmát, saját sorsát, kezdődő nyomorúságát. Nyugtalanabb lett. Pénzt dobott a kalapba -- először életében --, s megszaporázta lépteit. "Öszszeköttetés kell!" -- jutott eszébe a mentő gondolat. "Valami kapcsolat!" Visszatekintett. A koldus már elindult. Az ellenkező irányba.

"Telefonálni fogok!" -- igazgatta meg elszántan nyakkendőjét. "Felhívom Ottót!" -- vetett egy utolsó pillantást a torzóra, énjének, a megannyi emberi élet sorsüldözöttségének a tükörképére. "Ő bizonyára tud rajtam segíteni" -- gondolta, s előkereste öltönyzsebéből a lakáskulcsait.