Sok évvel ezelőtt már írtam a gyöngék erejéről, most hát megfordítom a dolgot, s az erősek gyöngeségéről szólok. Hogy minél erősebb valaki vagy valami, annál gyengébb és sebezhetőbb, az biológia, történelmi, politikai tény. Gondoljunk a legnagyobb testű, réges régen kipusztult őslényekre, a széthullott és nyom nélkül eltűnt nagy birodalmakra, vagy a valaha nagyhatalmú politikai vezetők csúfos bukására!

Mi, Krisztus követői a gyöngeség erejét tapasztaltuk meg két évezreden keresztül, s láthattuk az erősek gyöngeségét, a kereszténységet üldöző birodalmak és diktátorok bukását. Tőlünk mindig idegen volt az erő, az erőszak kultusza, s erőként értelmezem nemcsak a nyílt fizikai fenyegetést, hanem a gazdasági, pénzügyi, kulturális túlhatalmat is, mely a keresztény értékeket fenyegeti. De látnunk kellett, hogy nem olyan világ épül, mely könyörületes a gyöngékhez, s meg kellett védenünk magunkat és szeretteinket, ha volt erre módunk. Jézus nevével szálltak csatába bátor eleink tatárral, törökkel szemben, s azóta is minden nehéz időben szólítjuk Magyarország patrónáját, a Boldogasszonyt, és a Magyarok Istenét, ki majd víg esztendőt hoz ránk.

Ifjúságunkban mindanynyian törekszünk az erőre, az erő megszerzésére, hiszen szüleinket, mestereinket is nagynak, erősnek látjuk: hasonlítani szeretnénk hozzájuk, no meg a médiavilág által kínált példaképekhez, akik az erősek álomvilágában élnek. Aztán elröppennek az évek, lankadnak a vágyak, petyhüdnek az izmok, felfedezzük az erősek gyöngeségét, esendőségét -- a bálványok ledőlnek, miként mi magunk is utódaink szemében, ha csak erősek akartunk lenni.

Az emberiség -- okkal és ok nélkül is -- büszke saját eredményeire, de egyre gyakrabban derül ki, menynyire védtelen saját találmányaival és tévedéseivel, mulasztásaival szemben. Most éppen a Tisza élővilága pusztult el, s a ciánszennyezés egyes vélemények szerint akár tíz évre is halott folyóvá teszi a legmagyarabb folyót. Az ember kiszolgáltatottsága a természeti katasztrófákkal szemben nem csökkent, sőt éppenséggel növekedett.

A kereszténység nagy dilemmája volt mindig is, hogyan alkalmazza Jézus tanítását a gyakorlatban, vagyis meddig hátrálhat az erősek gyöngesége elől a gyöngék ereje. Az utóbbi évszázadban leginkább hátráltunk és hallgattunk, mi, magyarok kiváltképp, hátrálunk és hallgatunk ma is, hiszen ellenfeleink, ha kővel hajigálnak, kajánul várják, mikor ragadunk mi is követ kenyér helyett. Látjuk az erősek gyöngeségét, de csak a gyöngék erejével és türelmével szállhatunk velük szembe. De szembe kell szállnunk, mert a keresztény önvédelem nem személyeket, hanem örök értékeket véd. Isten sem kötött alkut a sátánnal, nem tisztelte benne a másságot. Jó és Rossz küzdelme ma is zajlik bennünk, és lelkünk meghódításáért. A magukat erősnek képzelők hatalmát megtöri a gyöngék ereje. De Isten nem dolgozik helyettünk. Akkor túl könnyű lenne. Akkor mi, keresztények csak aludnánk, mint a mormoták, a világvégét várva. De az Ítélet bennünk munkál, és senki sem tudja, mikor jön el az óra. Egyesítenünk kell a gyöngék erejét.

Szentmihályi Szabó Péte