Hetek óta élünk a négyemeletes ház pincéjében.

Fent hó van és hideg, néha ragyog a nap s a kék ég, ahonnan piros ejtőernyőkön érkezik az utánpótlás. Hernyóselymükből blúz készül majd tavasszal a lányoknak.

Máskor nyomott, fenyegető a mennybolt is, mint körülöttünk minden, harcigép húz el az udvarunk felett, szárnyain vörös csillag, sorozatai lángot lövellnek.

Ha fel-felmerészkedünk a kiürült lakásba, már a szaga is idegen: hó, lőpor és félelem keveréke. Fagyott ágaival hintázik benne az elhagyott karácsonyfa.

Az asszonyok mégis időnként útrakelnek, sorbaállnak vízért, kenyérért, amiért kell és lehet, a pályaudvaron feltört vagonok mellett. Ha akna csap be a közelben, néhányan a földön maradnak, örökre szétvetett karral-lábbal, az elgurult kannák mellett.

Még tart az élelmünk, még éldegélünk napról napra. De tudjuk, zsibbadtan érezzük, szorul a hurok körülöttünk. A kilopakodó nők már osonó, hóköpenyes orosz katonákat látnak néha a távolban.

Egy délután hirtelen, kísértetiesen, a befalazott vészkijárat mögött kopogtatnak: "Nyissák ki a falat, az oroszok jönnek!" -- kong egy ijedt, szólásra kényszerített hang.

Öreg házparancsnokunk még egyszer funkcionál: néhány férfi csákányt ragad, bontják, szedik ki szaporán a tégladarabokat. Soha nem látott, prémsapkás, más egyenruhás katonák kászálódnak ki a nyíláson, kezükben géppisztollyal.

Fiatalok. Egybegyűlve egyelőre nem csinálnak semmit, csak ott vannak. Közénk keverednek, az egyikük -- tejfölösképű kis szőke -- a karjába kér egy csecsemőt. Az asszonyka, elfúlva, nyögve, tiltakozna, de a férje csitítja, hagyjad csak. A kis ruszki lóbálgatja a kicsit, nézegeti, aztán visszaadja az anyjának.

Egyszer csak robbanás, láng csap be, riadt kiáltás, az oroszok sebesen eltűnnek. Páncélsisakos, sasorrú SS-tiszt ront be "Wo sind die Russen?", gránátosai mögötte nyomulnak, s bennünket, civileket a földre parancsolnak. Gépfegyverrel lőnek át a fejünk fölött, a meglépett ellenség után. Por és kénszag borít be, anyám sebtében kölnivizes zsebkendőt nyom az arcunkba, párnát, takarót rántunk fektünkben magunkra.

Mikor elül a harcizaj s félholtan, kábán feltápászkodunk, a németek kihajtanak a házból.

Egy éjszakára meghúzódhatunk a szomszédban, de reggelre az is harciálláspont, tovább űznek a még harctalan utcákba. Bekéredzkedünk abba a bérházba, ahol laktunk már korábban. A házmester megismer, beenged, más menekülőkkel együtt nekünk is helyet szorítanak. Még főznek is valamit, kapunk egy-egy tányér meleg levest, víz helyett isszuk a magunkkal hurcolt paradicsomlevet.

De néhány nap múlva ott is robbanás dördül: por és sötétség szakad ránk megint, valami újabb végítélet. Pedig csak a visszavonulók röpítették levegőbe fejünk fölött a házat, nyugtatgatnak később a felnőttek.

Azután -- itt már hadonászva, félrészegen -- újabb katonák jönnek: románok, tatárok, kirgizek, ferdeszeműek. Ezek már órát, aranyat követelnek, mindenki lecsatolja a magáét, már az első begyűjtéshez, pedig még hány lesz! Egy kapitány újra kigyúlt lámpánk közepébe céloz: ha nincs több óra, szétlövi a pisztolyával! (Vajon hogyan, meddig működtették a villanyt, a végső percekig az akkori "elektromos művek"? Ahogy rendületlenül sütöttek, néha valóban mindhalálig, a budai pékek.)

Megkezdődik a nőkre is a hajtóvadászat. Egy anya félőrülten futkos tizenöt éves lányával, én tizenkét éves húgomra ülök, mint egy székre, akit láthatatlanra álcáztunk több télikabáttal.

Napok múlva a helyzetünk egyre nehezebb, tűrhetetlenebb: élelmünk fogytán, egyre több a beivott, handabandázó katona, s elhagyott otthonunk a nem létező biztonság varázsával dereng fel.

Az egyik éjjel "elszökünk", párosával elszivárogva. Koromsötét utcákon, omladékokon botladozunk, egyszer estemben rátenyerelek egy emberfejre.

Reggel, már derengésben, tovább próbálkozunk, de otthonunk felől még lőnek, így felfelé vánszorgunk, az Istenhegyre, menedéket kapunk egy kevéssé sérült villaépületben.

A felnőttek valahonnan fagyott krumplit szereznek, de már nem vagyok igazán éhes: a pinceélet, a robbanások, az elfoglalások félelmében telített a gyomrunk remegéssel.

Egy orosz tiszt a vacsorájához itt is női partnert keres. Magas, csinos, szőke fiatalasszony, akit erre kiszemeltek. Nemcsak szilánktól sebesült, átkötött mellű édesapja van mellette, hanem alacsonyabb, kissé sánta férje. Az asszonyka végül bemegy, félbundájában, az asztal körül többen ülnek, esznek. A családtagok odakint toporognak, a haláltáncot járják. Ilyenkor mennyi idő telik el egy emberéletből? Végül "nem történik semmi", a parancsnok valóban csak társaságra, emberszóra vágyott. Mégis kibírhatatlan minden, másnap elszántan hazaindulunk.

Villanófényben emlékszem erre a délelőttre. Harsány, tavaszias nap süt, a kék égen bárányfelhők úsznak. Ahogy ereszkedünk lefelé, egy-egy lótetem, megsárgult halott mellett, szemben felrémlik a Várpalota kiégett, fekete csonkja, a koronás kupola felfakadva, mintha ragadozó madarak tépték volna.

A lakásunk, a ház kifosztva, dermedten, valahogy berendezkedünk, egy szobába szorulva. Öt órától kijárási tilalom van, a kaput vadul döngetik éjjelente, néha a lakásba is beviharzik egy-egy járőr, a lepedők, törülközők között is "nyemciket" keresve.

Hogy miből állt akkor huszonnégy óra, nem tudom. Csak azt, hogy szinte kettévált az idő, s egészen azóta sem állt egybe.