"Azután ölébe vette, és kezét rájuk téve megáldotta őket." (Mk 10,16)
Gyermekáldás -- mondja szép magyar nyelvünk. S valóban érezzük, mekkora áldás jár a megtiszteltetéssel, hogy Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtett gyermekét, akibe saját lelkét lehelte, gyengéd szeretettel ránk bízza. Úgy is mondhatnám: ránk meri bízni. Mert ennyire bízik bennünk az Isten! A feladat, felnevelni azt, aki az övé, valóban emberfölötti, de ő ehhez mindent megad. Nekünk csak el kell fogadni. Néha kérni is kell -- mint az orvosnak az eszközöket műtét közben -- de ő készenlétben vár, mellettünk áll, és időben megadja, ami kell. Lehet, hogy csak utolsó pillanatban, hogy eddze hitünket, növelje bizalmunkat. Szolgálatunkba szegődött. Hisz ezért jött. (vö. Mk 10,45)
A gyermek mellé az Istentől kapott ajándékok gazdagságából most csak egy kissé elfelejtett kincsre szeretnék emlékeztetni, s ez az áldás.
Visszatérő családi jelenet volt nálunk: én teszek-veszek a konyhában, s fiaim nyüzsögnek a gyerekszobában. Egy ajtó -- tán az is nyitva -- van csak köztünk, fülemmel tartom "szemmel" őket. Egyszer csak felerősödnek a hangok, ordítoznak, piff-puff, ütik-verik egymást. Eleinte megpróbáltam az eposzok felsőbbrendű lényeinek módjára megjelenni, igazságot tenni köztük, de hamarosan rájöttem: ez az isteni szerep nem tartozik az Istentől kapott ajándékaim közé. Sose derül ki, ki kezdte, ki volt a hibás, ki érdemel büntetést. Az igazsághoz legközelebb álló megoldás az talán, ha sorba állítom őket, és mind kap egyet a fenekére. (Jó, ha bőrnadrág van rajtuk.) Persze ez nem oldja meg a problémát, csak pillanatnyilag.
Mígnem egyszer egy sokgyerekes református lelkész barátunk föl nem hívta a figyelmemet az elfelejtett kincsre, az áldásra, melyről Péter apostol így szól: "Ne fizessetek a rosszért rosszal, se a szidalomért szidalommal. Mondjatok inkább áldást, mert arra kaptatok meghívást, hogy az áldás legyen az örökségetek." (1Pét 3,9)
Ismerjük, mikor dühös indulattal ordítunk valakire: "Az Isten áldjon meg, hagyd már abba!" Persze nem ez az áldás. Ez csak szófordulat.
Ha valakit igazán meg akarunk áldani, először szívből meg kell neki bocsátani. A megbocsátás is Isten ajándékai közé tartozik, ezzel is élhetünk, élnünk is kell, ahogy Jézus mondta nemcsak hétszer, hanem hetvenszer hétszer. (Mt 18,22)
Kezdtem hát gyakorolni. Mikor például mosogattam, s hallottam az erősödő hangokat, s éreztem, hogy gyűlik bennem az indulat, alkalmatlanságomat beismerve kérni kezdtem Istent, segítsen nekem megbocsátani ezt a durvaságot. Lehet, hogy nevetségesnek tűnik, nekem azonban tapasztalatommá vált, hogy mikor szívből ki tudom mondani magamban: megbocsátok, az olyan, mint amikor a felhő eloszlik, s kisüt a nap. Szinte érezni lehet, hogy szabaddá vált az út az Isten kegyelme számára. Így már szívből tudok áldást mondani, s az áldás Isten gyógyító, éltető ereje, mely a lélek azon mélységeibe jut el, ahova emberi szóval, se kedvessel, se szigorúval eljutni nem tudunk. Mi csak kívülről tudunk hatni gyermekeinkre, de Isten áldása belülről, gyengéden gyógyít, magához szelídíti a szívet-lelket. Ránk bízta ezt a nagy kincset, hogy áldást mondjunk, áldást közvetítsünk.
Lehet-e szebb szülői feladat, mint áldani gyermekeinket?
Kereszténynek lenni annyi, mint Krisztushoz hasonlónak lenni. Küldetésünk azt tenni, amit ő. Ő pedig megáldotta a gyerekeket. Talán hihetetlen, de ahányszor szívből sikerült megbocsátanom, s szívből tudtam mondani -- Uram, megáldom őket a te szent nevedben, legyenek áldottak --, csoda történt. Egyre halkultak a hangok, elcsitult a vihar, és mire odamerészkedtem bepillantani közéjük, már békés testvérkéket, igazi áldott jó gyerekeket láttam, akiknek már csak a fejecskéiket kellett megsimogatnom. Ennyi hiányzott még az áldásból.
Az emberileg megoldhatatlan helyzetekben egyre többet jutott eszembe ez a kincs. Rádöbbentem, mennyire rászorul gyerek, felnőtt, rokon, barát és ellenség. Kezdtem megérteni, miért mondja Jézus: "Azokra, akik átkoznak benneteket, mondjatok áldást." (Lk 6,28). Van, aki azonnal gyógyul tőle, van, aki hosszú lábadozási idő után, mint a testi betegségeknél is lenni szokott. De az áldás, mint az eső az égből, nem tér vissza az Istenhez dolgavégezetlenül, hanem Isten képére formálja torzult énünket.
Egyszer, mikor egy lelkigyakorlat-félén társaimmal megosztottam ezeket a tapasztalataimat, valaki azt mondta: -- Ha ez mindig beválik, akkor gyanús. Mivel nincsenek a nevelésben receptek.
Ez igaz. Nevelési receptek nincsenek. De az Isten hűséges. Ha jóra használjuk a tőle kapott ajándékokat, akkor az az ajándék mindig betölti küldetését. Van, ami azonnal látható eredményt hoz, van, ahol hosszan kell erre várnunk. Ha mi megbocsátunk, ő is megbocsát. Ha mi áldást mondunk, ő is megáld. Áldót és áldottat.
Bátorkodjunk hát!
Nényei Gáborné