Mi, akik eléggé távol élünk a tizen- és huszonévesek világától, és nyakig merülünk el családi, munkahelyi és egyéni ügyeinkben, gyakran emlegetjük felháborodva a címbeli kérdést.

Igaza van a szülőknek, felnőtteknek... részben!

Mert ha a valóságot annak bonyolultságában meg akarjuk érteni, tudnunk kell, hogy a fiatalnak nem ez az egyetlen gondja, olykor, vagy legtöbbször nem is a fő gondja! Hát mi?

Egy tizenéves (és az elején a huszonéves is) ott tart még, hogy tisztában akar lenni önmagával: "Ki is vagyok én? Mire való vagyok? Minek és miért vagyok?" Meg akarja találni "önmagát", hivatását, szakmáját. Be akar illeszkedni a felnőttek világába. Be akar illeszkedni a hasonló korúak világába. Szeretné, ha befogadnák, ki akarja vívni elismerésüket. Szóval lenni akar "VALAKI"!

Túl egyszerűen fognánk fel a fiatalok feladatait, ha leszűkítenénk a tanulásra (meg az önfenntartásra)!

Ugyanebben a nehéz korszakban fedezi fel a fiatal azt is, hogy már nem gyerek, hogy ő különálló egyéniség, akinek szabadság és jogok járnak. A világot is úgy fedezi fel, mint küzdőteret, tele lehetőségekkel tehetségének, képességeinek kibontakoztatására.

Mi már megszoktuk ezt a világot. Benne élünk, beleilleszkedtünk, ismerjük pozitív és negatív oldalait. Ők még többnyire csak a pozitív oldalát látják. Ezért aztán ki akarják próbálni, mire képesek. Meg akarnak tapasztalni szinte mindent személyesen, nehezen fogadnak el kész felfogást, a legbonyolultabb dolgokban is rövid és világos érvelést, megoldást várnak, éles kritikával illetik a felnőttek világát (különösen, ha okunk is van rá). Az önállóság és a szabadság a legelső "szentségük". Ha egy-egy próbálkozásuk balul üt ki, legtöbbször duzzogva befelé fordulnak, és így próbálják megemészteni kudarcukat. Ilyenkor a tanulás tényleg csak másodlagos ügy.

Ekkor fedezi fel a fiatal a másneműek világát is. Ünnepies örömmel tölti el a velük való találkozás. Ebben a világban is szeretne elismert, esetleg sikeres lenni. A nagy "ő" láthatásáért, a róla való ábrándozás miatt mennyi tanulási jó szándék hiúsult már meg.

A fiatalok helyzetét jócskán nehezíti, hogy a felnőttek világából jövő jelzések nem egyértelműek. Mint egymásnak ellentmondó útjelző táblák zavarják a helyes tájékozódást abban: "mi ad értelmet az életemnek? Mikor sikeres az életem? Hogyan is éljek? Mikor hozzak áldozatot?" stb. Úgy tűnik a törtetőknek, mást kihasználóknak sikeresebb az életük, előbbre jutnak (legalábbis anyagilag).

Mi viszont változatlanul hangsúlyozzuk az emberhez méltó, Istent és más embert figyelembe vevő életet! A fiatal elgondolkodik: "Van-e esélye egyáltalán a jónak, a becsületesnek, az emberségesnek? Nem hasznosabb-e beállni a tülekedők, mást letaposók közé?" Ilyen és hasonló töprengések miatt is lanyhulhat a tanulási kedv.

Nekünk felnőtteknek is lelkiismeretet kell vizsgálnunk: vajon tőlünk milyen jelzések érkeztek a fiatalok világába? Nem csak a szóbeli jelzések a fontosak, hiszen a szónál jobban bevésődnek a viselkedés által küldött üzenetek. És ha életünk irányául a pozitívat választottuk, és őszintén törekedünk is rá, kérdés, vajon ezt panaszkodva tesszük-e, más anyagi, társadalmi sikerére irigykedve. Vagy pedig megelégedéssel és a jóban (Istenben) lelki egyensúlyunkat, életderűnket megtalálva tesszük?

Mindezeket megfontolva talán jobban megértjük, miért nem tanul a gyerek. És milyen, őt magát legbelülről érintő gondjai vannak. Áldott legyen az a szülő, vagy felnőtt, aki töprengő gyerekének nemcsak a tanulás szükségességéről tud szépen beszélni, hanem félretéve mást, leül melléje, segít közösen megoldani az élet gubancait, és eligazodni az ellentmondások dzsungelében!

Természetesen ezeket nem azért mondja el a nevelő, hogy a meglévő hibákat kimossa, jóvá írja. A fentiek nem magyarázzák meg a lustaságot, a munka halogatását vagy lerázását. Az elmondottak alapján se altassák el lelkiismeretüket, akik csak --, mint előkelő idegenek járnak haza enni, aludni, tisztálkodni. Akik csak azt mondják el, mit kell körülöttük szebben, jobban csinálni, de maguk a kisujjukat sem mozdítják a megvalósulásáért. Akiknek a szaktanár=nagy szamár, az osztályfőnök undorító alak, akiknek soha nincs kedvük tanulni, vagy csak ritkán, a nagy hajrák idején.

Mégis ha a szeretet alapján állva a mérlegnek mind a két oldalát figyelembe vesszük, és időt meg energiát fordítunk a nehézségek megoldására, biztosan jobb lesz a kapcsolatunk nagyobb gyermekünkkel is, és talán jelentősen hozzájárulunk kiegyensúlyozott felnőtté alakulásához.

Erdővégi