Úgy hozta a sors, hogy régi újságokat kell olvasnom. Az 1931-es Nemzeti Újság elég komoly mennyiséget jelent: akkoriban ugyanis napilapjaik is voltak a katolikusoknak. Egyébként nem szívderítő olvasmány: a gazdasági világválság egyik legemberpróbálóbb esztendejét írták, nem akadt a lapnak olyan száma, amelyben ne esett volna szó a világméretű nyomorról, annak enyhítéséről.
Ezek a friss olvasmányemlékek éledtek föl bennem, amikor átmentem az egyik aluljárón. Kéregetők a lépcsők alján, rongyokba burkolt emberi roncsok a padokon. Lesikált arcú asszony tejfölös dobozzal, előtte nagy betűkkel a felírás: műtétjére kellene a pénz. Gyerekek néznek szánalmat kolduló tekintettel. Az egyik a tenyerét mutatja, filctollal írta rá valaki, "mindennapi kenyerünket..."
"Kis csaló!" -- veti oda valaki. Csaló? Nem tudom. Csak azt látom, mennyire elesett a szerencsétlen. Nem tudok szabadulni a tekintetétől. Éjjel is a tenyerébe rajzolt szöveg kísért.
Másnap még egyszer végigolvasom a Nemzeti Újságnak azt a számát, amely XI. Piusz pápának a nyomorenyhítés tárgyában kiadott enciklikáját ismertette. Szíven ütöttek a következő mondatai: "Még erősebb szánalommal tekintünk a gyermekek tömegére, akik kenyérért esedeznek, s nem volt, aki megtörje nekik azt. Ártatlanul viselik a szomorú állapotok terhét, nyomorúságban senyvednek, semmit sem élnek át a gyermekkor örömeiből, bár lelkük mélyén bizonyára él a vágy ezek után..."
Legyetek személyes központjai a szeretetnek! -- intett a pápa. -- Használjatok föl minden lehetséges eszközt az elesettek sorsának enyhítésére!
Istenem, mit tehet az egyes ember, ha az állam is tehetetlen? Lelkiismeretünknek nyugtatgató szólamokat görgetünk: iszákosak, dologkerülők, mihasznák, saját sírásóik... Elhúzódunk mellőlük, mosdatlanok, áporodott a szaguk. Közben elhessentjük a figyelmeztetést: amit legkisebb testvérünknek teszünk, tulajdonképpen neki tesszük.
Megveszem az újságot. A címlapon biztató nagybetűkkel a cím: kedvező gazdasági kilátások.
Ott van a gyerek! Valaki éppen pénzt nyom a markába. Jól összeszorította, nehogy elguruljon. Rohan le a lépcsőn, eltűnik a szemem elől.
"Tényleg csaló!" -- gondolom, s beállok a megállóba, a várakozók közé. Amint viszszanézek, megint megpillantom. Diadalmas arckifejezéssel siet az egyik pad felé. Közben kiabál: "Nézzétek, mit hozok!" Tényleg egy zacskót lóbál a kezében.
A padon ülő két rongycsomó megmozdul. Most látni: egy férfi és egy asszony. "Anya! Cipó!" -- kiáltja a gyerek.
Ülnek a padon. A férfi három darabba tördeli a kenyeret. Nem beszélnek. Esznek. Arcukon túláradó boldogság.
Állunk szatyrainkkal, táskáinkkal a megállóban. Nem merünk egymásra pillantani.
Rónay László