Ülök az intercityn. Visszafelé rohan a táj: Tatabánya, Győr, Csorna tornyai maradnak el mellettem. Mire végiggondolom új évfolyamommal való találkozásom lehetőségeit, a horizont csücskéből kibújik a Lővérek ismerős kontya. Fél óra múlva tizenhárom huszonéves üli velem körbe a Művészeti Intézet egyik évfolyamának terjedelmes korrektúraasztalát a huszonegyedik század leendő építészei közül. Izgalmas pillanat. Bennem ugyan még egy darabig ütemesen csattognak a talpfák, bennük pedig nehezen zabolázható fiatalságuk küzd az illemmel, azután csend lesz. Mindannyian valami szokatlanban reménykedünk.
Mint író ember, nagyon hiszek a szóban. Mint tervező ember csak abban a szóban, amiből tett, mű születik. Küzdök is magammal, vágjak-e a közepébe. Az óraterv elméleti előadást ír elő. Mégis, ahogy körülnézve figyelem az arcokat, belém villan, most beszélgetni kell. Kinyitni a lélek kapuit. Mert, ha a vonalzók szigorú pontosságát, a számok személytelenségét, a szoftverek variációgazdagságát, a szerkezetekben rejlő szépséges formák kifejező erejét nem előzik meg a gondolatok cseréi, az eredmény is beleszürkül a személytelenségbe. Kiadom magam -- döntöm el hirtelen. Ez ugyan csak a diplomaosztás után szokásos, de ma rendet bontok. Nem őket puhatolgatom, hanem magamat szedem szét bizalmas darabokra. Tüneményes gyerekkoromat egy szörnyűséges világégés közepén, pályaválasztásom természetességét egy szomszédos asztalosműhely fenyőforgács szagú mélyén, művészettörténet szigorlatomat László Gyula professzor úrnál, az első megvalósult tervem, egy damaszkuszi magyar kiállítási pavilon avatásának torokszorító izgalmát, és elkerülhetetlen tervezői és emberi kudarcaimat, ismert makacsságom és felfokozott igazságérzetem felkiáltójeleit. A második órában szorosabb gyűrűt fonnak körém a kócos fejek, a szemek együttgondolkodóbbak, az ujjak elfelejtenek dobolni az asztalon, s az egyik szöszke valamit lejegyzetel... A film futása a harmadik órában beleszalad a mába. Záporoznak a kérdések, s a viszontválaszok már az ismerősöknek, az egyenrangúaknak szólnak. Megismertek, megértettek, csitul bennem az izgalom. Érzem, tudják, hogy számítanak rám.
Különös kíváncsiság fog el. Hát ők kicsodák? Áramkör született, de milyen a másik pólus? Félbemaradt gondolatok poroszkálnak a fejemben, és olthatatlan szomjúsága a teremtő szavaknak. Maradásra bírom a csapatot. Egy órát kérek tőlük arra, hogy ars poeticájukat papírra vessék. Teljesen szabad a gazda. Majd begyűjtöm a lapokat és a tekintetüket fürkészem. Úgy néznek, mintha a gyerekeim lennének. Ők ebédelni rohannak, én a tanszékemre. Olvasni.
Az eredmény megdöbbentő. Sohasem remélt, mélységes titkokról olvasok. Kibeszéletlen kamaszgondok, fájdalmak, reménységek, bizalmas kitárulkozások, nagyra törő tervek és félénk aggodalmak sorjáznak egymásután. Nyelveket old a bizalom, gátlásokat szabadít fel a megsejtett fontosság érzése. A szavak felfényesedve mutatnak túl önmagukon és empátiává lényegülnek át. Segítséget kérnek, szorgalmat ígérnek, kinyitják kapuikat előttem. Dermedten ülök és nézem a napfény csíkját, miként pásztázza végig hallgatóim rajzait az előttem támaszkodó falon. Titkaikat zárt dossziéba rejtem és memorizálni kezdem arcaikat, neveiket... Azóta minden napot beszélgetéssel kezdek. Az elengedett fonalat gombolyítjuk tovább, mint régi ismerősök. Ilyenkor elcsitulnak a heti hangoskodások, feloldódnak a sikertelenségek, elveszti jelentőségét a szegénység, a társtalanság is reménykedéssé szelídül. Még a csodák sem ritkák. Van, hogy engedelmességet fogadnak az alaprajzok, a homlokzatok beszédesen visszanéznek, kacsint a színvázlat, mintha kacérkodna és okosan ráncolják homlokukat a szerkezeti csomópontok.
Délután, hazafelé fordítva rohan a táj. Másra sem tudok gondolni csak arra, hogy barátaim, nektek elmondom a szavak dicséretét. Vele az intést: beszélgessetek. A perlekedés, a vádaskodás, a hazudozás, a tülekedés helyett. Meg a csendért is. Mert minden ellenkező hiedelemmel szemben a csend sem önmagáért van, és nem a szavak helyett, hanem azok között, mint nappalok között a pihentető éjszakák.
A vasutassztrájkkal az áramkör megszakadt. Ha újra indul az intercity, a táj ismét futásra kényszerül, a vasutasharag is józan beszélgetésre vált, és én is magam köré gyűjthetem tizenhárom kései gyermekemet egy kis gondolatcserére. Mert érdemes.
(A szerző belsőépítész, egyetemi tanár.)