A Vértes Vörösmarty megénekelte csöndjében eszünkbe juthat a remetetelep: Majk, ahová zarándokolni lehet a cellákhoz: a barokk időkben kamalduli remeték mennyközeli lakóhelyei voltak ezek, zsoltározó esték csillagmagányos elvonultságainak szentélyei, ahogyan e remeteség tagjairól korai időkben a csönd -- a kozmosz misztikus üzenetét tolmácsolva az egyik legjelesebb kamalduli: Pietro Damiano -- Damjáni Szent Péter -- a költő meditációjában ír, hallván a liturgia egyetemes felkiáltását: "Dominus vobiscum -- Az Úr legyen veletek." "Milyen csodálatos, amikor egy testvér cellájában az éjszakai zsoltárokat imádkozza: mintegy őrt áll s vigyáz Isten táborára. Amint az égen járnak a csillagok, akként pergeti ajka a zsoltár szavait. S amint az egymást követő csillagok a virradat közeledtét jelzik, a zsoltárok a csillagokkal együtt lassan tovatűnnek: Teljesítették az Isten dicséretének szolgálatát, a csillagok meg a rájuk bízott küldetést. A bensőséges szavak a távoli, megközelíthetetlen Fény felé közelednek, a csillagok -- egymást követve -- a látható fény ajtónyitói. Zsoltár is, csillag is a célja felé siet. Ekként a természet is valamely módon összhangban van az isteni szolgálattalů A cella a lélek védő lakhelye... Nászterem, ahol a boldog lelkek megkapják a Lélek ajándékát, egyesülnek az égi Jegyessel..."
Az elmúlt ősz láztól piros ág-levelei alatt megütött e csönd, s a Vértesből egyenesen a faenzai emlékek léptek elém: nem a fajánsz művészet remekei (melyek innen hódították meg a világot), hanem a ravennai szent himnuszköltőre emlékeztető idő e toscanai városban -- a XI. század, amelynek olyan himnusz-dalnokai voltak, mint B. Hermann, az Alma Redemptoris mater -- Üdvözítőnk édesanyja -- kezdetű (adventi) antifóna szerzője, vagy (a már XII. századba is átsorolandó) Hildebert. Szentháromság-énekét örök időszerűséggel imádkozhatja az új ezredév hívője is: reménységgel az új haza után, amelyről nem hallgat (dehogy hallgat!) Damjáni Péter, hogy az ő nyomán a "tinédzser" Petrus Abelardus se hallgasson. (Hét évvel azután született, hogy Damjáni meghalt, 1079-ben.) A kamalduli remete Faenzában nyugszik, a Via Aemilia "mentén". Donatello, Rodin szobrainál -- a Museo civicóban -- az ősalapító Romuald idéződik fel, a szigorú kamalduli, akinek példáját megpróbálta követni a Róma szellemét felébreszteni akaró III. Ottó császár (pápa-mesterével, lélektársával: II. Szilveszterrel), akinek ugyancsak agyában lehetett a közép-európai apostoli királyságok megteremtése, az egyetlen "nagy érdem" álomkergető pályájukon. Amikor Damjáni Péter, a szegény családból származó tehetséges gyerek megszületett, a reichenaui bencés apátságban -- a Bodeni-tó szigetén készült, kézzel illusztrált Evangeliárumban gyönyörködtek, amelyben az allegórikus Szkítia -- "honnan kijött magyar vitéz" -- Sclaviniával) mutatja be áldozat-tiszteletét Krisztusnak. A kódex Ottónak készült, aki aztán Romualdot kiemeli a magányból, s ő elhatározza: elindul a magyarok térítésére is.
Damjáni ugyancsak Romuald követője a lélek szabadságában, a zsolozsmában -- amelyre vándorútján ismeretlen remete tanította, s ki tudja, hogyan élte meg a látomást, amikor szülővárosa (hercegi származású) Romualdjának életrajzát írta, s a Campus Maldoli -- Camaldol harsogó zöld pázsitján történt látomás képeit idézte vissza példaképének "vallomásából": fehér ruhában remeték vonultak az égi Jeruzsálem felé...
Péter remete, misztikus a látomások költője lett. Nagy költő, a mai léleknek is sokat mondó, ahogyan Babits írja: "oly tipikusan keresztény és modern."
Az előhegyi kihalt teraszon, Esztergomban kell folytatnom az emlékeket, a múltat, az itteni remete: Mihály nyomán, aki Damjáni bámulatos himnuszát is itt fordította, az Énekek éneke misztikumában fogant sorokat az Égi jegyesről: "Ki van itt? / Ajtóm zárát ki veri?... / Nagy király / egyetlen fia vagyok, / legkisebb és legnagyobb..." Az alázatos remete-szerző -- Ostia püspöke, bíborosa -- a himnológia imádságos bensőségében, versformák és a devotio moderna ihletettségében századokra meghatározta a keresztény lírát s igazolta: költészet és zsolozsma, liturgia elválaszthatatlanok. Ha a halál középkort jellemző képsorait, lélekindító szavait keressük, leginkább Celanói Tamás "haláltánca" jut eszünkbe az Utolsó ítéletről: "Térden kérlek, görnyedetten, / Sír a lelkem megtörötten: / Ott a végnél, állj mellettem!" Több, mint száz évvel korábban Péter remete már leírta: "Győzhetetlen én királyom, / Krisztus, ments meg engemet / Ama végső pillanatban, / Amikor majd elmegyek." Mindketten "elfelejtették" már az antik versek ritmusát, hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok lépnek elő, s mintha a 172 esztendeje meghalt Fazekas Mihály idillikus, festői sorait is a damjáni örökségből vette volna a versforma tekintetében, a hazai nyári este festésében. Abelardus Szombatesti éneke -- még kortársként -- aligha született volna meg Damjáni Péter mennyország-himnusza nélkül. Itt: "Mert ki tudná eldalolni / Ama Békesség Honát , / Ahol élő drágagyöngyből / Épülnek a paloták / S aranytetők verik vissza / Az aranyló napsugárt." Abelárdnál: "Mily király, mily udvar, / micsoda palota, / mily béke, nyugalom, / boldogság vár oda..."
S mindkettőnél a misztikus eljegyzettségére utal a lélek tájain, a kimondhatatlanra, melyet csak a liturgia és a költészet járhat körül.
Camaldol, Faenza, Majk -- s fonte Avellana (ahol Péter Romuald remetéi közé lépett) a csönd üzenete a kínlódó emberiségnek: keresd a Célt, a nyugalmat! A majki kövek déli fényében új tavaszt várón nem hangozhat-e Dante, a száműzött szava, aki a Paradisóban a remete életének folytonos lelkiismeretvizsgálatát idézi: "Damjáni Péter voltam e tanyában; / és Bűnös Péter az Adria mellett / Miasszonyunknak híres otthonában..."
Tóth Sándor