Rám zuhant a kora téli fáradtság. Mint érzéketlen, súlyos kő omlottam le a zúzmarás fák alatt árválkodó padra, és eredendő szokásomhoz hűen, hiábavalóságokon gondolkodtam. A szél garázda szabadcsapatainak előörsei már áttörtek a lombjukat panaszló didergő bokrok szövevényén, miközben én olyan komoly ábrázattal bámultam magam elé, mintha legalábbis értenék valamihez.

Akkor már régen nem volt bűntudatom meg nem írt, ezért aztán soha le nem adott kézirataim miatt, hiszen az utóbbi néhány esztendőben olyanformán csellengtem a vidéki és a fővárosi redakciók között, hogy azon magam is elcsodálkoztam.

Agyamtól csak a zsebem volt üresebb, márpedig azt minden íróféle tapasztalatból tudja, hogy mennyire szoros az öszszefüggés e két, amúgy nagyon is ellentétes természetű tárolóhely között.

Ott ültem a padon, élveztem a csendet, és örültem a semminek, amikor egy hét-nyolc éves forma kis cigánylány pattant elém. Kopottas farmerdzsekije alatt bokájáig érő, holt-sápadt bazsarózsákkal díszített, könnyűnek látszó ruhát viselt, míg nyakában seszínű selyemzsinóron egy fából faragott feszület lógott.

— Bácsi, adj egy ötvenest, és én megjósolom a jövődet.

Nem túl nagy lelkesedéssel nézhettem frivolan kutató szemeibe, mert sajátságos garanciaként még hozzátette:

— Aztán majd meglátod, hogy Rozál csak az igazat mondja.

— Mint mindannyian — villant át az agyamon, míg eljövendő életem igaz tényeinek ismeretét igyekeztem magamtól elhárítani.

— Tudod, Rozál, nekem múltam ismerete is súlyos teherként nehezedik a vállamra, és ha még bizonytalannak látszó jövőmet is ismerném, nem biztos, hogy lenne kedvem itt, az ecetfa alatt üldögélni.

A gyerek olyan csalódottan és szomorúan nézett rám, mintha legalábbis oktalanul megsértettem volna. Mezítelen lábára húzott tornacipőjével szórakozottan kapargatta az éjszakai hidegtől lefagyott gyöngykavicsot, és a reménytelen ügyek ismerős sóhaját hallatva, elfordult tőlem.

— Rozál — szóltam utána igazi bűntudattal, mert már én is voltam megalázóan éhes. — Azért megpróbálhatjuk. Jóslás nélkül. Azt az ötvenest.

Napsugaras arccal nézett rám, miközben én rovott múltú nadrágom agyongyötört zsebeiben kutattam pénz után.

— Hát ennyi — nyújtottam felé a sunyin csillogó érméket, rutinos pillantást vetve rájuk.

— Hát ennyi. Harmincegy forint — morfondíroztam magamban megnyugodva. — Ennyiért amúgy sem nyílhatott volna meg előtte eljövendőm vaksötét kárpitja.

De tudtam, az én reménységem olcsóbb és megnyugtatón vigasztalóbb.

Mert az én reménységem biztató, az én reménységem örök...