Konkoly és búza

 

Az Úr veteménye az evangélium jó magja. Termése az Isten országa, az Atya dicsősége, mely szükségszerűen kinyilvánul a termés idején, az aratáskor, az ítéletben. Akikben megfogan a jó mag, és érvényesül, azok részesülnek a termésben, Isten dicsőségében. Akik nem fogadják be a jó magot, azok elvesztik az életet, mintegy a „semmi” nyilvánul ki bennük, mely által Isten dicsősége ragyog fel számukra. Sorsuk a konkoly sorsa.

A konkoly (a rossz), nem választható el a búzától, a jótól, mert mibenléte éppen a viszonyulás a búzához. Amikor a búza megérik, akkor érik meg a konkoly is, akkor válnak el teljesen egymástól. A jóban Isten dicsősége, a rosszban a „semmi” nyilvánul ki, illetve a kárhozat. „Hagyjátok, hadd nőjön fel mindkettő az aratásig” (Mt 13,30).

Aki vétkezik, konkolyt vet, mely ha megérik, kárhozatot arat.

* * *

Jézus Krisztus a megszabadító; ő maga a szabadság. Akik ebből arra következtetnek, hogy Jézusnak nem kell semmihez sem igazodnia, azok alapos tévedésben vannak. Ha Jézus mindentől független lenne, akkor ezek a kifejezések, hogy „megváltó" és „megváltás", értelmüket vesztenék.

A Megváltó „köteléke" maga a történelem, hiszen nem e fölött vagy e mellett, hanem éppen a történelemben — vagyis az egyház életében — kívánja megvalósítani küldetésének lényegét: az Isten országának örömhírét. Csakhogy a történelem olyan „közös talaj", amelyben a gyökerek összefonódnak. Az ő küldetése, hogy „szétválassza" a jót a rossztól, de nem úgy, hogy kitépi, hanem magán viseli ezek sorsát. Hagyja, hogy a búza és a konkoly együtt nőjön az aratásig.

Jól van ez így? Vajon nem veszíti értelmét ez a szó: küzdelem?

Jézus józanságra tanít, vagyis arra, hogy merjünk alámerülni Isten életének mélységeibe. Mert csak így érthetjük meg, hogy Isten nem azért engedi meg a konkoly és a búza sorsközösségét, hogy az aratásra váró gazda észrevétlenül összekeveredjen, és a végén már azt sem tudja, mit is akar aratni. Ellenkezőleg, csak azért engedi ezt az öszszefonódást, mert remél az aratásban.

Jézus tudja, hogy a világ gonoszsága megöli őt. De arról is meg van győződve, hogy éppen akkor, amikor a konkoly megfojtja őt, ebben a gyilkos szorításban kihullanak belőle a megérett magok. Semmi kétség nem fér hozzá, hogy Jézus ezt az egész történelemre nézve is igaznak tekinti, mert ezekkel a szavakkal küldi az apostolokat a világba: „Úgy küldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé" (Lk 10,3). Olyan városokba — Korintusba, Athénba, Rómába — irányítalak benneteket, ahol a konkoly mindent megfojt, titeket is meg fog ölni, de éppen akkor megérve, kihullajtjátok megérett terméseteket. Halálotok lesz a magvetés, hogy ezek a városok a történelem folyamán Isten termőföldjévé legyenek majd.

Jézus elvárja tőlünk, hogy felelősségteljesen bekapcsolódjunk a történelembe; a „mag" életébe és halálába.

fl-gj

 

Cikk [ 1 | 2 | 3 | 4 | 5 ]
Oldal [ 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | 12 ]
[ Tartalomjegyzék ]

[ Aktuális | Archívum | Impresszum | Olvasói levelek | Újságunkról ]