Jézus születésének és a keresztény magyar állam alapításának kerek évfordulója kettős ünnepi éve a magyarságnak. Ebbe zavar bele furcsa disszonanciával egy újfajta „mitológia” arról, hogy Jézus Krisztus voltaképpen pártus volt, sőt egyenesen „pártus herceg”.

A tudomány, az elfogulatlan kutatás helyébe beköltözik a fantázia, és a pártállam után új kosztümben visszalopakodik a kereszténység lejáratásának igyekezete — ezúttal ősmagyarság címén.

Az őshaza és a rokon népek kutatása fáradságos és áldozatos munkát igényel. Menynyivel könnyebb ennél délibábos ideológiákat gyártani — a tudomány és a valóság rovására. Ilyen a „pártus Jézus" meg a „pártus Mária" ábrándképe, amely Jézus Krisztust és Máriát üdvösségtörténeti realitásukból kiragadva igyekszik „pártussá" avatni, hogy bizonyos ízlés számára szalonképessé tegye őket. De mi köze van a kereszténységnek és a magyarságnak a pártusokhoz, akik mint „iráni néptörzs" a perzsák utódai voltak, a Kaspi-tótól délre eső térségben? Az Újszövetség egyszer említi a nevüket a pünkösdi csoda, a Szentlélek kiáradása kapcsán. A szövegben szereplő „pártusok" azonban Iránból hazalátogató zsidók voltak (ApCsel 2,9).

Jézus Krisztus „hercegi rangja" — „Jézus herceg" — François Villon verseiben és Faludy György Villon-adaptációban tűnik fel. A költői megszólítás a korabeli kiemelt rangot veszi alapul, az „Úr" helyett. Hogyan lehet ilyesmit szembeállítani az üdvösségtörténet biblikus szakemberei, a történészek és a hívő keresztények világméretű konszenzusával, Jézus mivoltát illetően? A sémi népek és az árják faji különbsége a háború előtt kapott különleges hangsúlyt. Jézus Krisztust azonban nem faji származása alapján tekintik a keresztények a világ Megváltójának. Hiszen ő minden nép felé megnyitotta az üdvösség jó hírét, az Evangéliumot, és apostolait azzal bízta meg, hogy tanítsanak minden népet. Mi köze van mindehhez a pártusoknak és a hercegi rangnak?

A pártus herceggé avatott Jézus új mitológiáját érvek egész sorával lehetne cáfolni, és valódi helyére tenni: a mesék világába. Elég néhányat említeni:

— Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának első és legalapvetőbb tételével kerül szembe, aki az embert méltóságában faji származása alapján rangsorolja. Jézus Krisztus nem szorul rá a faji átültetésre, mert nem a fajiság eszméjét hirdette. Az ő szemében nem a „sémita" vagy „árja" az üdvösségre váró ember megítélésének alapja, hanem az, hogy ki az „igaz" és a „hamis". Saját népének „tiszta vérükre" büszke — hamis — pásztorait illeti a legkeményebb szavakkal, és a megvetett szamaritánust nevezi meg az irgalom példájaként. Meggyógyítja a római százados szolgáját, és megmenti a megkövezéstől a házasságtörő asszonyt. Magasan fölébe emelkedik az emberi előítéleteknek, a faji előítéleteket is beleértve.

— Rosszul képviseli a magyarság ügyét, aki nincs tisztában népünk biológiai képletével. A realitás ugyanis az, hogy mi vagyunk Közép-Európa legkevertebb népe. És nemcsak a török óta, hanem István utáni királyainkat tekintve is. Ma már közhely, hogy nem az a magyar, aki azt ázsiai génjeivel igazolni tudja, hanem aki annak vallja magát — de nem csupán szóban, hanem tettivel, életével, akkor is, ha közben esetleg egy kisebbségnek szintén tagja, vagy kettős állampolgár. A mintapélda pedig — ez is közhely — Petőfi Sándor, a délszláv Petrovics Sándor és az északi szláv Hrúz Mária fia. Aki tehát Jézust és Máriát csak pártus származása esetén fogadná el, az bizonyítsa be, hogy Petőfi Árpád apánk egyenes ági leszármazottja.

— Mire jó ebben az ábránd-mitológiában a rómaiak csepülése és a pártusok felmagasztalása? A székesfehérvári hadi utat nem pártusok építették, hanem a rómaiak — s magyar őseink is azt használták. Az ősi Buda is római katonaváros romjaira épült. Büszkék vagyunk Pannóniára, és büszkén mutatjuk a római emlékeket — például Aquincumot — a nyugati vendégeknek, mint a németek is Triert. Milyen kultúrpolitika volna Európa felé, ha a Római Birodalmat fitymálva itáliai nagykövetünk a pártus rokonsággal dicsekedne, miközben Románia egész nyugati kultúrpolitikáját a rómaiakkal való rokonságára alapozza? Ők tartoznának a Nyugathoz, mi meg az iráni Kelethez? Ők Rómában építették fel a kultúrkapcsolatok impozáns intézetét. Mi pedig építsük azt föl — az európai csatlakozásra várva — Teheránban?

— A jelenbe vágóan külön ártalmas mindez, amikor a torinói lepel ügyét is belekeverik ebbe a pártus ábránd-mitológiába. Olyan dolgokról fantáziálnak — szembeszegülve a történelmi valósággal —, amelyekről nemzetközileg elismert tudósok nyilatkoztak teljesen egyértelműen. A Lepel Embere, arcának sugárzó ártatlanságával, a szenvedésben is átszellemült vonásaival, sémi karakterű. Ez a lepel hitelességének egyik jele. Nagyon lejáratná hírünket a világban, ha valaki az ő pártus voltát bizonygató előadással képviselné a magyar színeket Orvietóban, a lepel ez év augusztusában sorra kerülő világkongresszusán, szakemberek sorának jelenlétében.

Jézus Krisztusban és az Evangélium üzenetében nem a faji eredet a mérvadó, nem az, amit jelképesen a „test" és „vér" szavak jeleznek. Jézus „testének" és „vérének" a liturgia misztériumában van kiváltságos szerepe a világ keresztényei számára. Ezek ugyanis jelenlétének és emlékezetének hordozói — nem biológiai fogalmakként értelmezendők.

Elszoktunk az igazságtól. Ideje volna visszaszokni hozzá.

Boda László