Az ember értéke, földi és földöntúli boldogsága nem attól függ, hogy dúskálkodik-e földi javakban, avagy koldusszegény, hanem attól, hogy minő lélekkel viseli a szegénységet, illetve használja a gazdagságot (Balanyi György).
Gazdagság, szegénység. Milyen nagy ellentét! Még a mesékben is úgy szolgáltat igazságot a sors a becsületes, jóravaló szegény embernek, hogy vagyona lesz néki is, akár a gonosz gazdagnak.
Csakhogy a meseírók itt rendszerint abbahagyják a történetüket, mert nem akarják leírni, hogy a vagyon megmérgezi az ember gondolatát, megkeményíti a szívét, mert a pénz a Gonoszé, aki csak kölcsönbe adja azt, hogy cserébe kamatos kamatként az örök életre hivatott lelkünket vegye el.
Az adakozók, a könyörületesek rendesen nem gazdagok, mert tehetős ember nem ismer szánalmat, minden erejével arra törekszik, hogy megőrizze, megsokszorozza azt, amije van. Ahogyan megunt háziállatát kidobja az autójából egy elhagyatott országúton, úgy szabadul meg könnyű szívvel életének pillanatnyi terheitől is... Láttak-e rászorulókon segítő gazdagokat? Láttak-e éhes állatokat etető elegáns embereket? Én nemigen láttam, de tapasztaltam nap nap után, hogy szegény emberek megosztották másokkal azt, amijük volt. És jó szívükbe férnek a kóbor, kivert, éhező állatok is.
Szent Ferenc annyira szerette a Jóisten teremtményeit, hogy a császárral arra akarta köteleztetni alattvalóit, hogy karácsonykor gabonával és más magvakkal hintsék fel az útszéleket, hogy a pacsirtanővéreknek és más madaraknak legyen mit enniök a nagy napon...
Ha belegondolunk, valójában nagyon kevésre van az embernek szüksége, s amire igazán szükségünk lehet, azt kicsi pénzért is meg tudjuk szerezni. Mindig csak a felesleges, a nélkülözhető dolgok kerülnek sokba. Ami igazán szép és nemes, azt nem lehet megvásárolni, mert azt az Isten adta számunkra ajándékul!
Ingyen gyönyörködhetünk a napkeltében és a naplementében, nyári éjszakákon a tücsökciripelésben, s csodálhatjuk a tiszta égbolton a csillagok ragyogását. Napközben nézhetjük a hullámzó búzatáblák aranyló tengerét, hallgathatjuk harmatos reggelen a madarak énekét. Gyönyörködhetünk a messzi tájakban, s patakparton a vízcsobogásban. Sétálhatunk az illatos hársak alatt, s csodálhatjuk a virágba borult gyümölcsfákat.
Ha kiérünk mindennapos bajaink sűrűjéből, ahol nem vethetnek már gáncsot filléres gondjaink, megkérdeztük-e magunktól: „Ki ülteti a mezők virágait? Ki tanítja a pacsirtát énekelni? Szél testvérünk, ki küld téged, s miért vagytok ti Hold, Nap és csillagok?!"
Ha morzsát vetsz nehezen megszolgált kenyeredből egy borzas verébnek, gondolsz-e arra, hogy Isten mily nagyon szeretheti a madarakat, hogy szárnyakat adott nékik, akár az angyalainak, s jutott-e eszünkbe, ha az Írás szerint az Atya tudta nélkül még egy veréb sem hullhat le a földre, mennyivel ér többet az ember, mint a madarak?!
Ne mondja senki sem, hogy a szegénynek nincsen semmije! Gondoljunk csak Schubertre! Ha valaki, akkor ő igazán szegény volt egész életében. Hátrahagyott holmijai szerények, jelentéktelenek. Hűségesen vallanak tulajdonosuk szegénységben leélt, rövid életéről. Halála után ingóságait kevés pénzért elárverezték, miközben az ágya alatt egy kopott táskában egész sereg halhatatlan dal kottáját találták meg... Hagyott-e ránk valaki is gazdagabb, szebb, nemesebb ajándékot?!
Burger János