J. atya nem kedvelte a szilveszteri hálaadást. Az ő órája másként járt. Adventben köszöntötte a megújulást, a hajnali miséken adott hálát az Úrnak, hogy szolgálhatja. Morgolódva figyelte a sekrestye ablakából a gyülekezőket, köztük az ismeretlen arcokat.
- Miről beszéljek nekik? - fordult Matyi bácsihoz, aki a ministráns ruhákat szemlélte látható elégedettséggel. A nagyobb ünnepeken még az évtizedeseket is előszedte a tekintélyt parancsoló szekrény legmélyéről. Végigsimította őket, hisz mindegyik az ő keze ügyességét dicsérte.
- Mit mond? - kérdezte J. atyát, aki úgy ügetett föl és alá, mint ketrecében a tigris.
- Nem tudom, miről beszéljek. Ezek csak ilyenkor jönnek templomba!
- Na és? Az a fontos, hogy itt vannak.
- Az nem úgy van. Megérdemelnek egy jókora fejmosást.
- Csak nem akarja dühösen kezdeni az újévet.
- "Hallatlan! - pöfögött J. atya - Felháborító! Még ős is védelmükre kel. Micsoda világ! Ismét egy dúlt kör következett. A feje azonban továbbra is üres volt. Mint a szivaccsal tisztára törölt tábla.
- Beszéljen a békéről. J. atya meg megtorpant.
- A békéről? Inkább a statisztikákról! Gondolja meg, sokkal több a temetés, mint a keresztelő. Hanyag, nemtörődöm nép ez!
- Ha békében élnénk, másképp lenne! Szerető családok, sok gyerek! Meg ministráns.
- Magát csak a ministránsai érdeklik.
- Látja, nekem nem kell statisztika. Tudom én anélkül is, mi a baj.
- Mi a baj… Mi a baj… Például az, hogy beázik a tető. Romlanak a freskók… Nincs biztonsági berendezésünk.
- Nem is kellene, ha itt játszanának a gyerekek a kertben. Mint régen. J. atya ezen elmerengett… Emlékezete érctábláján felmerültek a régi gyerekarcok, hallani vélte a labda döngését és a víg ricsajt. Kipillantott a kert havára, amelyet az egyetlen megmaradt lámpa gyér fényt világított meg. Üres volt a kert, félelmetesen üres.
- Emlékszik még a pék fiára? Jól eltrafálta magát egy hógolyóval.
- Ilyesmire nem emlékszem. - Matyi bácsi ingerülten csapkodta a ruhákat. "Még hogy eltrafált! Adtam volna neki eltrafálni…"
J. atya kedélyesen kacarászott. Igen, a pék fia. Mekkora gazember volt! Mindig együtt játszott az optikus gyerekével. Abból színész lett. Minden nap hallani a hangját a televízióban. És az a szőke kis csirkefogó… Hogy is hívták? Abból mintha agronómus lett volna. Van egyáltalán még ilyen foglalkozás?
Közben kezdett benépesülni a sekrestye. Gyerekek jöttek, szüleik szorongatták J. atya és Matyi bácsi kezét. Ismerősök és ismeretlenek. Juci néni, papírdobozban a nagymamájától tanult ánizsos aprósüteménnyel. Beiglikből emelkedett kisebbfajta vár. Tetején zsírpapírba csomagolt disznóvágási relikviák. A vár ágyúi. Mosoly, derű, a békesség és szeretet jelképei.
"Legyen hát a békesség" - gondolta J. atya. Nem jelentett különösebb gondot eltérnie eredeti elképzeléseitől. Nem szokott készülni beszédeire. Szívesen gondolt Jakab apostol levelére: "Igenléstek legyen: igen, tagadástok: nem! Különben ítélet fog sújtani titeket. "Elképzeléseiben az ítélet egyik jelenetében a túl hosszú homíliákról is számot kell adni. Akkor majd büszkén mondhatja: rövid, voltam, Atyám, igent és nemet mondtam, ahogy kívántad. A többi csak cifraság lett volna. Szép sereglet kíséretében vonult az oltárhoz. Elégedetten legeltette szemét a megszaporodott nyájon. Ilyen tömeg láttán szokták azt mondani, dugig volt a templom. Úgy határozott, sebesen átgaloppozik az adatokon, megköszöni hívei támogatását, megnevezve leghűbb és legtevékenyebb juhait, aztán lángoló szavakat szól a külső és belső békéről.
Így is történt. Ám amikor a békességhez érkezett, templomba nem illő hangra lett figyelmes. Mintha Matyi bácsi aprította volna fűrészével a deszkákat. De Matyi bácsi az udvarban őrizte a parazsat, amely nélkül nem száll föl a tömjén jóillatú füsje.
- A békesség! - kiáltott J. atya, s körülpillantott a figyelmes arcokon. Megismételte, immár harsogva:
- A békesség! - Homályos gyanakvás kélt szívében: valaki elaludt! Nem volt nehéz megtalálnia a magas és mély horkolás tulajdonosát: a legelső sorban ült, feje lekókadt, időnként a padra koppant, ilyenkor hörgések színezték az egyenlete hortyogást.
A ministránsok hadát érezhető derű kerítette hatalmába, J. atya azonban úgy érezte, mintha hangyák futkosnának a homloka mögött, békessége elillant, már bánta, hogy nem az ostorozó szónoklatot választotta. - A békesség! - dörögte Savonarolaként harmadszor is, majd teljesen váratlanul így kiáltott -- Törjön ki a béke! --, s ez oly fenyegetően hangzott, hogy az alvó is felriadt, s helyeslően bólintott: nem vitás, ki kell törnie a békének. Az r-i hívek sokáig emlegették e szófordulatot. Azt is mondhatnánk, szállóige lett.
- Szépen beszélt - nyugtázta Matyi bácsi a hálaadás végén.
- És hogy figyeltek! - válaszolta büszkén J. atya, s a konyha felé indult a hurkákkal.
Rónay László