Hat évvel Ady Endre előtt született, és halálában mindössze egy évvel előzte meg Szabó Lőrincet. Nyolcvanhat éve hatalmas korszakot ölel fel, Buda, Óbuda és Pest egyesülésétől, az 1944-es ostromtól az '56-os forradalomig. De legszívesebben ifjúságára, a megismételhetetlen békevilágra emlékezik. A lóvasút, a fiákerek, konflisok és éjjel-nappal nyitva tartó kávéházak, hajdanvolt szerkesztőségek korára. A nosztalgiát már mi álmodjuk belé s szomjazón gyönyörködve olvassuk újra ma is friss történeteit.
Mert nem avultak el. Ébren tartják a vágyat egy életforma iránt, amelyben sokféle baleset érhette az embert, akár pénz-, akár szív-ügyben, de létét nem fenyegette. A kezdő hírlapíró és lírikus Heltai, a Modern dalok és a Kató című verseskötet költője új, világvárosi hangot ütött meg a századvégi almanach-líra idején. Párizsból hozta magával ezt a könnyed sanzon-formát, mint néhány fővárosi lap tudósítója, s a kinn töltött évek során belékóstolt a tollforgatói cifranyomorúságba.
A hazai irodalom állóvizét korszerűségével, játékos derűjével és humorával borzolta meg. A polgár jelenik meg személyében, aki pátosztalanul szemléli hétköznapjait, s orrabukásain mulatni is képes.
Bőven patakzó elbeszélései, elegáns-karcsú kisregényei egész sorát vonultatják föl a nálunk szinte ismeretlen, színes, mulatságos alakoknak, akiknek létformája a mérsékelt kockázatú kaland, és napkeltekor térnek nyugovóra. Mint a Karajcáros Igazság című népszerű napilap munkatársai: Mindenyssa Zdenkó, alias Jaugár, Csontos Szigfrid, vagy a felelős szerkesztő, Mák István. Vele ugyan még párizsi levelező korában találkoztunk a Family Hotel és folytatása, a VII. Emánuel és kora lapjain, mikor zseniális balkezességével királyt kcsinált és buktatott Cirillországban.
Szellemes, merész fordulatok hajtűkanyarjain át száguldó történet mind a kettő. Későbbi, együttes harmadik kiadásuk - a Kiskirályok - elé "Mentegetőzést" írt Heltai: "A regény idestova ötvenéves. Ötven év, egy fél század, ez már egy kis halhatatlanság" - mondja mosolygós szerénységgel.
Épp annyi oka van rá, mint a büszkeségre. Olvasottsága, népszerűsége vitátlan. S tán épp ezért tévesztették el rangját értékelői, a sznobériára hajló boncok, mikor finnyás tartózkodással az igazi megbecsülés peremvidékén jelölik ki Heltai helyét, a könnyű múzsa fölkentjei között. Ez a félrehallás összevéti a könnyedséget a súlytalansággal. Kosztolányi véleménye más: "Heltai prózája tökéletes. Egyéniségét nem a stílusra bízza, csak takarja vele."
Kedélyvilága, tárgyválasztása, pompás humorérzéke révén sok tekintetben előfutára prózánk XX. század eleji aranykorának.
De tudott Heltai más nyelven is szólni. Mélyen szántó, diabolikus légkörű bravúr regényére, a 111-esre gondolok, itt a társkereső szenvedélyt, az egyetlen asszony iránti reménytelen sóvárgást írta meg torokszorító keserűséggel, a titokzatos bűvész, mr. Selfrigde sorsában, az öngyilkos guillotine-mutatványig. A Nyugat két bírálatot közölt erről a műről, egybehangzó elismeréssel, két oly különböző ízlésű írótól, mint Füst Milán és Fenyő Miksa.
És megtaláljuk novellái közt is ezt a végzettel szembenéző magatartást, egy-egy olyan darabban, mint az Ötödik emelet, A vörös pillangó vagy a Tündérlaki lányok. A három Tündérlaki-lány történetében egyik alaptémáját írta meg Heltai, a valódi és látszat-tisztességről. Darab is lett belőle, fanyar társadalmi mondanivalója bátran fordul szembe a fölszínes közfelfogással.
A formát ujjahegyében érző, fölényes művészként törvényszerűen ívelt pályája a lírától a novellán, regényen át a színpadig. Eleven dialógus érzéke, helyzetteremtő fantáziája ebben a műfajban érvényesült leghatásosabban. A játék varázslatát a látványon túl az adja színműveinek, amit költészetéből mentett át: gáncstalan könnyedségében elragadó nyelve. Ezért vállalhatta, hogy friss vérrel tölti meg újra a már-már elfeledett verses játékot. Legnagyobb sikere, a magyar reneszánsz korába helyezett szerelmes történet, A néma levente, színésznek, nézőnek parádés ünnep. És ugyanilyen telten csengenek rímei másik telitalálatában, az Az ezerkettedik éjszaka keleti díszletei között. S ne feledkezzünk meg Kacsóh Pongrác immár klasszikussá vált daljátékához, a János vitéz-hez írt pompás verseiről sem! (Ezzel a munkájával azonban nem volt szerencséje. Hogyan álmodhatta volna meg a színpadi mű páratlan sikerét és népszerűségét! Így örök áron engedte át a dalszövegeket, valóban egy tál lencséért mondva le a bennük rejlő mesebeli örökségről. Igaz, elpusztíthatatlan kedélyén ez a meggondolatlanság sem ütött csorbát.)
Színpadi művei közül számomra mégis prózában írt, álomjátéknak álcázott társadalmi drámája, az Egy fillér a legmélyebben járó, s úgy érzem, a legszemélyesebb is. A költőről szól, a sikeres darabíróról, akinek bűnhődnie kell, mert hűtlené vált önmagához. S végül a pokolbeli üst forró olajából a sok közül egyetlen nő, a Múzsa emeli ki helyette puszta kézzel a beléhajított fillért.
Az a joviális, mindent megérten kész öregúr, akinek élete végén megismertem, már túljutott pályáján. Öblös fotelében szivarozva, az r-eket finoman görgetve, legélénkebben ifjúságának aranyidejét elevenítette föl, mikor még előtte járt mindannak, ami menthetetlenül elmúlt.
Vidor Miklós