Azok, akik a keresztény hit terjesztésében áldozatos munkájukkal megalapozták a magyarság csatlakozását a középkori Európához. Akik nélkülözések közepette, életük kockáztatásával vállalkoztak arra, hogy a közel félmilliós pogányságot keresztvízhez vezetik.

Hajlamosak vagyunk arra, hogy történelmünk e sorsdöntő fordulóját egy meglehetősen rövid időszakhoz, s néhány személyhez kössük, holott hosszú folyamat és sok névtelen munkája kellett ahhoz, ami Szent István uralkodása alatt és után befejeződött: a félmilliós nagyságrendű magyarság megtérítéséhez.

A honfoglalás előtti évszázad során a Kárpát-medence keresztény uralom alatt állott. A nyugati rész térítése, Nagy Károly hódítása nyomán, már a IX. század elején megindult, s forrásaink is vannak arról, hogy a leigázott avarság vezetőit Aachenben megkeresztelték. A bajorok s karantánok megtéréséről szóló feljegyzések több mint egy tucat pannóniai templomról tudósítanak. Ezek sorában a legfontosabb a zalavári központban feltárt bazilika, ahol Cirill és Metód is megfordult. E templomok sorába tartoznak a pécsi ókeresztény sírkápolnák is. Tudjuk, hogy Liupram salzburgi érsek, az ekkor Quinque basilicae-nek nevezett településen a IX. század közepén templomot szentelt. Sajnos, a IX. század második felének többi templomát nem tudjuk topográfiailag azonosítani, s erre a jövőben is kevés reményünk van.

A Tiszától keletre eső, bolgár fennhatóságú területeket a Duna-Tisza közének az Al-Duna-mentiVidintől a Dunakanyarig húzódó "avar pusztái" választották el a Német-római Császárságtól. Tudjuk, hogy a bolgárok 865 óta áttértek Bizánc kereszténységére, így lehetséges, hogy a honfoglalók az általuk uralt területen is bukkanhattak templomokra. Nem kétséges, hogy a honfoglalás vihara elsöpörte a keresztény közösségeket Pannóniában is, a Tiszántúlon is, ámde népirtásra nem kell gondolnunk. A megmaradók, itt maradók megőrizhették hitüket, s gyermekeiket is e hitben nevelhették. A kalandozó hadjáratoknak elsőként kétségtelenül a védtelen kolostorok estek áldozatul. Talán ez is az egyik fő oka annak, hogy a nyugati írástudók oly sok rosszat mondanak elődeinkről.

A X. század közepétől azonban folyamatosan megindulhatott a térítő tevékenység. Valamikor a negyvenes-ötvenes évek fordulóján Bulcsú és Gyula vezér megkeresztelkedett Konstantinápolyban, s a császártól patríciusi rangot kapott. Előbbi csúfosan végezte, hiszen 955. augusztus 15-én Regensburgban Lehel vezérrel együtt felakasztották. Gyula azonban magával vitt hazájába egy szerzetest, akit az ötvenes évek elején Theophylaktos konstantinápolyi pátriárka püspökké szentelt Hierotheos néven. Turkia (a magyar fejedelemség) első püspöke a források szerint eredményes térítőmunkát végzett. Talán ő keresztelte meg Gyula lányait is, így a család többi tagja között Saroltot, Géza nagyfejedelem későbbi feleségét, első királyunk, István anyját. Nehezen tudom elképzelni, hogy a térítő egymagában érkezett a vezéri udvarba. Neki is, mint a többi nyugati térítőnek, tolmácsra volt szüksége, hiszen szavak nélkül nehezen tudta volna elhinteni az új hit magvait, melyek azután a külhoni források szerint termést is hoztak. Vajon hol tartották a szertartásokat, ha nem volt templomuk? Sok kérdés, kevés válasz.

Géza fejedelem Quedlingburgba indított küldöttsége megnyitotta az utat a nyugati térítők előtt is. Amikor Brúnót, Sankt-Gallen szerzetesét püspökké szentelték, a nagyfejedelem udvarába bizonyára még számos szerzetes érkezett, akik a hagyomány szerint ötezer magyart kereszteltek meg. 972 (?) Géza megkeresztelkedésének éve, a keresztségben az István nevet kapta, miként fia, Vajk is, akit talán Adalbert prágai püspök bérmált, aki tanítványaival együtt 955-ben érkezett Géza udvarába. Az esztergomi fejedelmi székhelyen talán már állott vagy ekkor épült az István vértanúnak szentelt templom. Még Géza életében, talán Sarolt kezdeményezésére görög rítusú apácakolostort építettek Veszprémben. István házassága (996-97?) újabb jelentős számú papság betelepülését is jelentette, hiszen az ifjú feleség, Gizella kíséretében nemcsak lovagok, hanem azok kísérete és papok is nagy számban lehettek.

996 Pannonhalma alapításának éve, ahol megindult az első iskola, melyben papokat képeztek. Minden bizonnyal ekkortól számolhatunk a magyar anyanyelvű papság szélesebb körű megjelenésével.

Az ezredforduló után sincs túl sok személyhez kötődő adatunk főpapjainkról, az alsóbb papságról pedig alig tudunk valamit.

Az elfeledett ismeretlenek számát egy különleges régészeti lelet gyarapítja. Szer monostorának ásatásán a legrégebbi templomon kívül különleges sírra bukkantunk. A csontváz mellett elefántcsont fejű pásztorbot feküdt, ám nem a közismert kampós végű, hanem az úgynevezett Tau alakú, azaz olyan, melynek feje T betűt formázott. Ebből a ritka típusból mindössze tizenhét darabot ismerünk Európa-szerte, koruk a XI-XIII. század közötti időszak. Igaz ugyan, hogy alakjuk leginkább a ma is ismert ortodox főpapi jelvényre emlékeztet, ám mindeddig csak nyugatról ismerünk korai példányokat Írországtól Magyarországig. Úgy gondoltam, hogy nyugatról érkezett térítő apát sírjára leltünk. Azt azonban nem sejtettem, milyen korai ez a sír. A legújabb vizsgálatok szerint lehet, hogy az egykori apát, vagy püspök temetésére 992-ben került sor, s ekkor már állhatott a tekintélyes, 16 m hosszú templom is, melynek kertjében elhantolták. Itt bizony a térítés igazán korai résztvevője nyugodott, kinek nevét nem ismerjük, azt sem tudjuk melyik országból érkezett. Elfeledett névtelen, aki vállalta a veszélyt, a nélkülözést, vállalta az ismeretlennyelvű barbárok térítésének keresztjét. Neki és ismeretlen társainak szeretnék emléket állítani soraimmal, a magyar királyság ezer éves születési évfordulójának előestéjén.

(A szerző muzeológus, a szegedi Móra Ferenc Múzeum igazgatója.)