Amikor elindultunk, pilinckázott a hó. Törökbálint után az autópálya már hófehér volt, óvatosan botorkáltak az autók, egymás nyomában: csendesen, riadtan szemléltük a behavazott utat, az árokban veszteglő fekete kocsit, nézegettük, hátha feltűnik a hófüggöny mögül egy hókotró, a reménység jelképe, ám Aligáig egyet láttunk csak "a nagy erőkkel felvonulók" közül. Csendesenmorzsoltuk imánkat, miközben Ági lányom szemét kimeresztve markolta a kormányt. "Hol vagytok most?" - kérdezte mások lányom a mobilon aggodalmasan, a hangja arról árulkodott, hogy elmebetegnek néz bennünket. A földvári emelkedőnél keresztbe állt egy kamion, mögötte három-négyszáz méteres kocsisor vesztegelt, szerencsére a tó melletti "szökőúton" elevickéltünk Szárszóig. Soha nem éreztünk még ekkora boldogságot, hogy a házba beléphetünk. A televízióban épp ekkor hangzott el a figyelmeztetés: aki teheti, ne induljon útnak. Az utca kihalt, a miénk volt az első keréknyom, majd délután az első lábnyomokat is mi hagytuk a szűz hóban.
A szépen rendben tartott ház előtt megtorpanunk: Laci bácsi néhány hete halt meg, a szíve vitte el. Amikor őszelőn haza indultunk, még integettünk egymásnak. A falu csendes, a boltok üresek.
A nyáron tömött cukrászdában csak a tulajdonos üldögél keresztrejtvénye fölött. Kávézunk, beszélgetünk, örülünk egymásnak. Nyáron ilyesmire nincs ideje. Patyi néni a havat lapátolja, ősz óta mintha megint kiegyenesedett volna. Az ABC-ben szívélyes mosolyok kíséretében üdvözölnek, mintha megérkezett volna a várva-várt vendég. Egy pillanatra felmerül bennem a budai bevásárló központ tülekvő képe, szitkai, sorállásai. Ó, ez itt más világ. Följebb, az eszpresszó felől víg dana hallik: "Igyunk azért, igyunk pajtás, -- Itt a kancsó -- egy jó hajtás!"
A tó felett fekete fellegek úsznak, megint nekidurálja magát a hó. Botladozunk, csúszkálunk, de valami kimondhatatlan könnyűséget érzünk, mintha mázsás terhektől szabadultunk volna meg. Csak derűs arcokat látunk. Könnyebb volna a sorsuk? Nem hiszem. Megőriztek valami olyan emberi tartalmat, amelyet mi kezdünk elfelejteni, legfeljebb szeretteink körében lelünk rá a felfedezés örömével.
"A vonatok menetrend szerint érkeznek" - mondja a rádió, s az állomáson valóban pontosan szuszog be egyikük. Munkából érkezők kászálódnak le róla, hógolyókkal kergetik egymást. A biliárd-szalon most nyit majd, amikor készülődik az est, s bezár a többi üzlet. A behavazott peronon némán siklik a szekéren a csomagok hada, mindjárt itt a postavonat, a jelző most váltott zöldre.
Szürkül, ideje befejezni a felfedező utat. Ha eljegesedik az utca, aligha érünk egykönnyen haza. Szánkban a kávé, szívünkben az emberi szavak és mosolyok melengető emlékével battyogunk. Csönd van és békesség, "Vajon mit csinálnak az unokáink?" - kérdezgetjük egymástól. A feleségem tekintete néha elfelhősödik: a betegekre gondol. Járvány nincs, betegekkel dugig telt az osztály. Kigyúlnak az utcai lámpák, még néhány lépés és - otthon leszünk.
Rónay László