Az álbomba is rombol. Életeket tehet tönkre, különösen egy iskolai közegben. Tehát azt is hatástalanítani kell -- méghozzá hatékonyan, vagyis a tanulság levonással. Különben a hamis gyúanyag is ott lappanghat a lelkekben: veszélyeztet és pusztíthat is.
Bombariadó volt karácsony előtt az egyik katolikus iskolában. Nem egyszerű eset, mégpedig azért, mert a tettes kézre került. Egy hetedikes diák -- aki ennek a tanévnek a kezdetén jött az iskolába -- tanítási idő alatt olyan tökéletes álbombát helyezett el egy mellékhelyiségben, hogy a tűzszerészeknek hatástalanítási akcióba kellett fogniuk. Több osztálytársát próbálta rávenni, hogy fedezzék fel az elrejtett "készüléket", és riasszák a tanárokat. Egyiküket sikerült is rávennie a "stiklire". Mikor rájuk terelődött a gyanú, sokáig tagadtak, még a rendőrségen is. Aztán megtörtek, beismerték tettüket. Mindkettőjüket eltávolították az iskolából. Ezzel azonban ezzel nincs vége az ügynek, mert a tanárok közben rájöttek, hogy az osztály többsége tudott a dologról, vagy legalább is sejtése volt róla. A főkolompos ugyanis -- aki egyébként nem volt az órákon rendbontó -- társai előtt többször hencegett tervével, hogy ő egyszer csinál egy bombariadót. Ezt talán még nem kell komolyan venni. Ám a tettestárskeresés és a bombariadó bekövetkezte után sem fordult egyik gyermek sem az osztályfőnökhöz, vagy a tantestület más tagjához. Lapítottak. Mert "ciki" az árulkodás.
Mikor ez kiderült, komoly pedagógiai feladat elé került az iskola vezetése. Az osztályfőnök, a tanárok és az igazgató hetekig beszélt közösségben és négyszemközt a diákokkal, hogy ébredjenek rá az iskola életét valóságos bombához hasonló súllyal megrázó esemény komolyságára, és mindenki a maga felelősségére. A következő lépés az volt, hogy az osztályfőnök az osztály előtt bejelentette: aki tudott a dologról, és elmulasztotta arról tájékoztatni a tanárokat, annak osztályfőnöki rovó jár, s mindazok meg is kapják, akik ezt beismerik. A tanulók több mint fele magkapta az intőt. Ezek után következett a szülői értekezlet. Viharosan kezdődött: sok szülő helytelenítette, hogy "kontroll" nélkül kerülnek be új diákok a "komoly felvételi vizsgán átesett eredeti osztálytagok" közé, az ilyenekkel van mindig a baj… A legtöbb szülő azzal nem értett egyet, hogy azokat a diákokat büntetik, akik bevallották, amit tudtak. Szerintük keresztény közegben inkább dicséret járt volna ezért…
Az igazgató és az osztályfőnök érvei olyan hitelesek, olyan megszenvedetten igazak voltak, hogy a jelenlévőkben a szó eredeti értelmében katartikus volt az élmény. Rájöttek, hogy gyermekük e szomorú eseményt át- és megélve - az elhallgatástól a sok-sok beszélgetésig, az őszinte vallomásokig és bűnbánatig - felelősebb, teljesebb emberekké váltak. Szülők és gyermekek sohasem felejthető leckét kaptak abból, hogy egy keresztény ember nem úszhat az árral. Nem bújhat el a közhangulat mögé. Hogy felelősek vagyunk egymásért, önmagunkért, szavainkért és ki nem mondott szavainkért, az ismereteinkkel való "gazdálkodásért" egyaránt. S épp ennek az érzékenységnek köszönhetően lehetünk só és kovász. Vagyis így lehetünk valóban keresztények. Hittanóra volt tehát a szülői értekezlet. Nagy H-val. S természetesen azt is megtudták, hogy a menet közben felvettek is felvételiztek, és hogy nem lehet eleve kiszűrni az esetleges deviáns eseteket.
Az elmúlt héten az osztály és tanáraik kétnapos rendkívüli osztálykirándulásra mentek, hogy közös lelkigyakorlatot tartsanak. Hogy sorsközösségüket együtt dolgozzák fel, és együtt lépjenek túl az elmúlt hónap sok-sok keservén. Együtt. S nem feledkeztek, nem feledkeznek meg az iskolából elküldött volt társaikról sem - imádkoznak értük -, akiket talán nyíltabb viselkedéssel, időben való szókimondással megmenthettek volna a súlyos félrelépéstől és következményeitől.
Szerdahelyi Csongor