"Akinek van felesége, éljen úgy, mintha nem volna,… s aki felhasználja a világ dolgait, mintha nem élne velük, mert ez a világ elmúlik."
Ezek a mondatok aztán jól orrba vágják a közízlést, nemcsak a világét, hanem a mai európai átlag-keresztényét is. Érdemes volna összehasonlítani, hogy az elmúlt néhány évtized során megjelent egyházi irodalomban hányszor hivatkoznak ezekre a sorokra, melyeket ugyanaz a Szent Pál írt le, méghozzá ugya-nabban a levélben, amelynek a Szeretethimnuszt tar-talmazó 13. fejezete olyan nagy sláger lett, hogy a világ is lépten-nyomon idézget belőle. Az összehasonlí-tás pedig ahhoz az alighanem kiábrándító következte-téshez vezetne, hogy bizony a Szeretethimnusz nép-szerűsége igencsak megtévesztő: sokan csupán mintegy igazolásul veszik elő, miközben - szomorú ellenpéldájaként a Szentleckében felsoroltaknak - úgy élnek, mintha szeretnének. Miért nem vesszük észre, hogy ebben is, abban is istengyermeki szabadságunk megmentése a tét?
Ez nem azt jelenti, hogy a házastársak ne ragaszkod-janak egymáshoz, ne éljenek házaséletet, ne nevelje-nek gyerekeket, hanem hogy szeretetük abban mélységben áramoljon, ahol az eljövendő Ország épül bennük, amelyben nem nősülnek és férjhez nem mennek.
mert ami kiváltotta szomorúságunkat, ugyancsak el fog múlni. Könnyeink fátyolán át lássuk meg az örök halmok magasságairól áradó szelíd világosságot.
Szabad persze örülni az evilági dolgoknak, de nem az üdvösség örömével: az bálványimádás volna, hanem csak a mulandóknak kijáró örömmel, s közben a mulandókról fölemelni tekintetünket az örökkévalókra.
Megtartani annyit tesz, mint birtokolni. Aki pedig birtokolja a világ dolgait, nyíltan vagy rejtetten uralomra tör. Abba veti bizalmát, amije van, s mások fölé akar kerekedni általa.
Nem elég a világ dolgainak birtoklásáról le-mondani, de használni sem szabad őket akárhogyan, mintha tőlük függne az üdvösségünk, hanem csak nagyvonalúan, egyfajta szent közömbösséggel, hogy megosztottá ne tegyék szívünket.
s vagy úgy élünk, mint akik nem e világból valók, viszont szeretünk, örökké meg-maradó szeretettel, vagy abba kapaszkodunk szerete-tünkkel, amit birtoklunk, akkor pedig csalódnunk kell, mert amit szeretünk, elmúlik, szeretetünk pedig lelepleződik, hogy nem is volt igazi szeretet, hiszen semmi sincs benne, ami megmaradna az örök életre. Jón 3,1-5.10, 1Kor 7,29-31; Mk 1,14-20
Barsi Balázs OFM