Korábban egyszer a Garda-tó mentén a tavaszi vízben megragyogó kövek tisztasága juttatta eszembe azt, aki most éppen 460 esztendeje ment át az örök Hídon, a közeli Bresciában: Merici Angéla, az olaszok által ma is tisztelt parasztleány, akiből a nőnevelés úttörője lett…

A desenzanói hírhozó

Római császárok nevétől, pogány szentélyektől "hangos" e táj történelme, költők húzódnak meg az Alpok védelmében. Tán Catullus kellene ide, énekeivel elzengeni a "látomásokat". Mindenesetre Desenzanóban, a csöndes kikötőben, a kiásott "finom mívű" római mozaikok "villogása", mámoros mozgalmassága felidézheti a nemes piktor: Galcinardi képét a hely szülöttéről, a nevezett parasztlányról, akit 1807-ben avattak szentté. A kép a dimenzióival ragad meg: elöl Angéla térdepel, mintegy kihajol ebből a világból, hogy a lépcsősort lássa, ahol angyalok le-föl járnak (az ő neve is angyal hírhozó), az égi távlat a magasba, a távlatok reneszánszos messzesége a végtelenbe viszi a tekintetet. "Az igazság időszerűségének, amely önmagában időfeletti, az időben kell megnyilvánulnia" - hallom Maritaint, a modern skolasztikust, és meg nem szabadulhatok Aquinói Tamás soraitól:

"Hit dolga és igaz szívé,
hogy erősen tartsa ezt."

A létről való szemlélődés igazi tárgyáról van szó, melynek mennyei foglya lehet egy tanulatlan lány, egy pusztai pásztor-remete, mert onnan, a lélek tájáról üzennek számukra a tiszta kavicsok, leggyöngédebb füvek…

Angéla Cremonába menekült, mivel V. Károly dühe fellángolt VII. Kelemen pápa ellen, (a franciák barátját nem szerették). Rómát világvégi hangulat töltötte el. Károly császár magabiztosan ült a lován - amint ezt a madridi Prado múzeumben őrzött Tiziano-festmény is mutatja --, átkelt az Alpokon, Nápoly elfoglalására készült, megrohanta seregével Rómát, s a szomorú dátummal ellátott Sacco di roma (1527. május 6.), Róma zsákbetömése - kifosztása vigasztalanul az apokalipszist idézte fel a népnek. Angéla a nyugalom beálltával - Ferenc és Károly franciáinak, spanyoljainak combrai békéjével megállt az Itália-rablás - lelki gyermekét, a Sforza Francescót látogatta meg. Tudta, szülőhelye és Brescia visszavárja, a tiszta vizű tó; érezte, a kor feltámadó pogány klasszikus eszménye veszélybe hoz családokat, főleg leányok, asszonyok - a hivatás szép kertjei válnak vadóccá. Kislányként, korán árván érte a kegyelem eltörhetetlen nyila (ámorok helyett angyalokkal játszadozott), de a jákobi látomás üzenetével tudta, a benső küzdelem élete végéig tart, s aki így válik isteni cinkossá, túllépi korát - időn túlivá emelkedik. Milyen egyszerű e harc célja: azt látta, szülővároskájában a gyerekek jó része iskolázatlan, Istenről mit sem tud. Ettől lelkesedett, az oktalanok elszántságával: tenni kell értük, de nem a gazdagokkal. És elég volt Angéla tiszta szíve, melyet átszőtt a szeretet: maga mellé vette egyszerű barátnőit s tanítgatni kezdték a szomszéd-gyerekeket. Így nőtt fel innen kezdve! - az orsolyiták rendje, Szent Ágoston regulája szellemében, lányok, asszonyok védelmében. Neveltek, gondoztak. (Mi ez a nagypolitikához képest, mégis meghatározó érték-sugallat volt a Tridenti zsinaton!) Amikor Bresciában összefogta közösségét, csak apostoli számban maradtak, akik vele egy fedél alatt laktak, a többiek családjaik körében folytatták megszentelt-megszentelő életüket; katolikus testvérekként - civilként - mégis egyháziasan, de rendi ruha nélkül - plébániákon, iskolákban, s főleg azok közt, akikkel senki sem törődött. Amikor 1535-ben huszonnyolc leány elhatározta, hogy Angéla "művéhez csatlakozik", laikus szerzetesként vállalja a szolgálatot (beteg nőket áldoztattak!), több egyházi ember felháborodott: hol van már a diakonisszák ideje? Az ókeresztényeké? Elavult az V. században! Maradt tehát VIII. Bonifác parancsa (1298-ból!): a szerzetesnők lakjanak kolostorokban.

Angéla a rendi szabályzatot a veronai püspökkel még szentesítette, de érvénye rövid ideig maradt hatályban. A mezítlábas bíboros, Borromeo Károly (a Lago Maggiore melletti születésű reformer) sürgette Angéla tiszteletének római elismerését: boldoggá avatását, s bizonyára a nevelés "édes mérgének", fontosságát is, az igazság időszerűségének - időtlen távlatának gyakorlati bizonyságtételéért; Loyolai Ignác jezsuitáinak nevelése meghatározó. Angéla közössége lehetett "szerényebb". 1612 után, amikor a párizsi orsolyiták letették fogadalmukat, szolgálatuk egyértelműsödött: apostoli szívvel bentlakó növendékek tanítása, kintlakó szegényeknek iskolák fenntartása…

Alighanem árnyalatokat kellene keresnünk. Fölöslegesen. Meghatározó mű marad a tanítás-nevelés, egy-egy csöndes kisközösségben, egyéni szívben, kolostorokban, az időtlen igazságban. Növelni általa a kereszténységet.

Merici Szent Angéla életműve tehát időszerű - időtlenül; családbarát társadalom a kereszténységgel folytatott párbeszéd nélkül elképzelhetetlen. Mindig az adott korban.

Tóth Sándor