A zsoltárok keresztény értelmezésének tanúbizonyságai a 6-7. századból (vagy talán még korábbról) származó zsoltárorációk. Történelmi feljegyzések szerint a régi szerzetesek minden zsoltár végén leborultak és némán elmélkedtek a zsoltár szavai fölött, majd felálltak, s egyik közülük orációt mondott. (Más említések a székesegyházak gyakorlatából is említik a zsoltár utáni orációt.) Az ilyen orációkból három sorozat is fennmaradt, az egyik a latin kereszténység "bölcsőjéből", Észak-Afrikából, a másik Rómából, a harmadik Hispániából. Nem olyan koncentráltak, fegyelmezettek e könyörgések, mint a "sacramentarium", a római misekönyv orációi, nem arra törekedtek, hogy egy gondolatot logikusan kifejtsenek, hanem hogy a zsoltár minél több szavát - értelmezve - befoglalják a szövegbe. De ha nem a klasszikus római orációk mércéjén mérjük őket, gazdag lelkiséget és a zsoltárok krisztológiai értelmezésének követelményét és módját közvetítik számunkra. Kérem az olvasót, a következő néhány példához vegye elő a nevezett zsoltárokat, s keresse vissza az oráció szavait.

Az 1. zsoltár az igaz embert jellemzi, s annak gyümölcsöző életét festi le. Az oráció kimondja, hogy teljes értelemben csak Krisztus az igaz ember, s hogy belőle élve teremhetjük a kegyelem gyümölcseit. "Urunk, nálad van az üdvösség, nálad van a megigazultság teljessége és a romolhatatlan boldogság beteljesítése: biztosítsd nekünk, hogy törvényed fölött elmélkedve haladjunk át az éjjelnek és nappalnak minden idején, s mint folyóvizektől éltetett termőfa, megteljünk gyümölcsökkel, és kegyelmeddel ékeskedjünk."

A 2. zsoltárt már az ószövetségben is messiási jelentéssel értelmezték, Pál levelei pedig világosan Krisztusra vonatkozatják. Ezt erősíti meg az oráció is, hozzátéve, hogy a krisztusi ember erkölcse nem más, mint a Krisztusban való élés gyakorlata: "Isten, ki megadtad, hogy Krisztus, a te egyszülött Fiad a Szűztől születvén az emberi természetet személyében az isteni természettel egyesítse, add meg, kérünk, hogy abban éljünk, akinek tagjai közé számláltatunk, és tenéked, Istenünknek és Atyánknak félelemmel szolgálva az örök jutalomhoz elérhessünk."

A 8. zsoltár az ember és a teremtett világ viszonyáról szól. Az oráció a keresztény teológia összefüggésébe állítja: a teremtett világ akkor szolgál minket javunkra, ha mi a Teremtőnek szolgálunk. "A te csodálatos nevedet, mindenható Isten, esedezve kérjük, hogy aki mind a teremtményeket az ember szolgálatára rendelted, alakíts minket kegyesen a neked való szolgálat kötelességére méltóvá."

A 12. zsoltár az ellenségtől szorongatott istenfélő ember sóhaja. Az oráció - mint az összes többi ilyen témájú zsoltár esetében is - az ellenséget a sötétség fejedelmében látja (vö. Ef 6,12), az igazi halált pedig az örök halálban féli. "Ne fordítsd el tőlünk orcádat, mindenható Isten, nehogy hatalomra jusson fölöttünk az Ellenség, hanem szívünket úgy áraszd el az üdvösség örömével, hogy a második halál örökös alvását elkerülhessük."

A 18. zsoltár először a nap pályájában írja le Isten teremtő nagyságát, majd a Teremtő akaratához való alkalmazkodás kegyelmét kéri. Az első témát már a legrégibb teológiai eszmélkedés Krisztusra (elsősorban a karácsony és a mennybemenetel misztériumára) vonatkoztatta; a második téma pedig konkrétabb értelmet nyert Krisztus parancsaiban. Ennek szellemében beszél az oráció is: "Végtelen kegyességű Isten, aki a szűzi hajlékból kiléptél, majd minket megszabadítottál, és a mennyeknek magasába emelkedve az Atya jobbjára magaddal vittél: mérhetetlen irgalmadat arra kérjük, hogy miután törvényeiddel megtérítettél, parancsolataiddal megvilágosítottál, bizonyságaiddal megokosítottál minket, hadd legyünk képesek a nyílt és a titkos vétkektől megtisztulni."

Akit a további zsoltárok orációi is érdekelnek, az Esztergomi Zsolozsma I/A (Diurnále) és I/B (Nokturnále) kötetéből, illetve a premontreiek most kiadott énekes zsolozsmáskönyvéből tanulmányozhatja (és imádkozhatja) őket.

Dobszay László