Lehet-e magányosabb valaki, mint egy ősz-öreg asszony egy dunai kikötővárosban, idegen világ peremén? Az özvegyasszony legalább nyolcvan esztendős volt, mikor megismertem. Lehetett több is? Az idő múlása arcának, nyakának, homlokának ráncaira volt felvésve, titokzatos rovásjelekkel. Fél szeme tükre úgy vibrált, mintha hajdani élmények, tompává tunyult események jeleznének annak, aki beszélgetésbe kezd vele. Másik szeme szürke közönnyel bámult a világra. Sovány, vézna alakja meghajlott ültében, mint megfáradt, vén fa törzse.
Turnu Severin városában, amelyet nagyon régen Szörény-tornyának hívtak, most meg római kori nevét teszik hozzá, bizonyításképpen: Drobeta, magyar nyomokat kerestem. Megvan húsz esztendeje. Tudtam, hogy valaha nagyon sok hajóács és más mesterember élt ott, magyarok is, nem kevesen. Valaki útba igazított: Kopeczky nénit keressem mintha magyar lenne... Meghökkent, mikor magyarul szólítottam meg. Előbb riadtan, majd olyan reménykedve nézett rám mintha nagyon rég nem látott rokon, ismerős vagy éppen családtag kereste volna fel a rozzant házban, amely egyidős lehetett vele a város szélén.
- Csakugyan azt gondoltam... Pedig most nincs Karácsony.
Nem értettem, miért emlegeti Karácsonyt. Nem magyarázta meg, vagy mégis:
- Becsapott a szemem, a fél szemem, mert erre maradtam. Talán azért hittem, mert mind a múltban élek, onnan várom a látogatókat.
- Mi jut eszébe a gyermekkorából, kedves néném?
- Egy hajó, mög a víz...Mindig a hajó...
Megütötte fülemet az ö-zés, a különösen ejtett németes, romános hangzású magyar szavak társaságában. Miként jutott ide ez az udvarhelyi székely asszony (ott ö-znek így) a Küküllő partjáról a Duna partjára?
- Hallottam a székeli magyarokról. Én nem az vagyok. Apán Szgedéből jött volt ide.
Vastagh Ferenc egy tiszai hajóra ült fel, mert az olcsóbb volt a vonatnál, s elvitte messzire, a kenyértelenségből legalább a reménységbe.
- Apám dolgozott Bukarestben is. Sok házat építött...
Irén néni gyermekleányka Turnu Severinben volt. Játszott a romok között is, amelyek az egykori római castrumból megmaradtak, sétált Damaszkuszi Apollodorosz hídjánál.
Itt mögbecsölték volt a jó iparosokat - folytatta.
A folyam partján álló öregebb villákon a Vastagh Ferenc kőműveskanál falazott, vakolt. Esténként a szakszervezeti kultúrházba, népházba járt el, vagy odahaza újságot vett elő. Hajón érkezett a magyar újság, hetente egyszer, kölcsön adták egymásnak.
- Apám megmutatta neköm a betűket az újságban, úgy tanított olvasni magyarul...
Magyar tanító is volt a városban, a fiúk iskolájában. Vastagh Irénke a lányiskolába járt, és otthon, az apjától tanulta meg anyanyelve betűit.
- Most is tudnék még olvasni. Csak a szömöm, az nem bírja.
Néztem szürke félvakságát, nem mertem megkérdeni, hogy miként hunyt ki jobb szeméből az élet. Féltem, hogy sebet tépek fel a kérdésemmel. De az öregasszony itt, az öreg proletárház sorlakásainak legutolsójában, a Traian utca 46. szám alatt, fájdalom nélkül idézte fel:
- Gyimgyom volt az udvaron. Beleestem egy szögbe, kifolyt a fél szömöm...
Így mondta: "gyimgyom", meg "fél szömöm". Ezt az emléket nem lehet itt megszakítani:
- Egy szömmel dolgoztam. Megerősödött úgy, mintha kettővel látnék. Az uram azt mondta, fél szömmel is szeret engöm, mert jó dolgú vagyok és hűséges. Járt apámhoz, mögnézett magának. Volt előbb egy másik felesége, de möghalt szegény.
- Ki volt az ura, Irén néni?
- Nem mondtam még? Igaz, nem mondtam. Kopeczky Jiri volt a neve. Jiri, Gyuri, asztalosmester. A hajógyárban dolgozott. Ott Werkführer volt. Hogy is mondják?
- Művezető. Honnan tud németül?
- Az urammal németül beszéltünk. Nem tudott magyarul. Csehül se tudott, pedig az volt. Az ő apja Moráviából került ide. Jiri itt született. Mondta neköm: "Jó neköd, mert tudsz az anyanyelvedön. De engöm nem tanítottak mög. Az én szüleim csak akkor beszéltek csehül, ha azt akarták, hogy ne értsük őköt."
Homlokán szétfutottak a ráncok, aztán csomóba gyűltek megint. Gyér szemöldöke remegett:
- Mögállok a sarkon, a boltnál, a Traian utca végében. Abban a boltban a polcok mind az uram keze munkái. Csak úgy simogatom a szömömmel őket. Mögyök tovább, mert az utcán nem sírtam soha.
Jiri Kopeczky a város egyik legjobb műbútorasztalosa lett, mikor a gyárból eljött. Bojárok, polgárok mind vele dolgoztattak. "Vállaljam-e?" - mindig tanácsot kért a feleségétől, ha újabb rendelést kapott. "Te tudod" - felelte az asszony, ami beleegyezés volt.
- Sokszor becsapták. De nem pörölt soha. Inkább mögaláztuk magunkat, minthogy törvénybe mönjünk.
- Gyermekük volt-e, Irén néni?
- Neköm nem. Az uramnak volt az első asszonyától egy leánya. Jó lány. Sokszor mögkérdezte, ne segítsen-e rajtam? Nem köll, feleltem. Van neköm nyugdíjam. Kicsi, de öregnek már kicsi is elég.
Száraz, sovány arca mintha kipirulna, míg az urát emlegeti. Tolakodás lett volna megkérdeznem, hogy milyen emlék gyúlt fel benne; talán nem is tudott volna felelni.
Naponta egy liter tejet vett, a Traian utcában a tejbolt, elment érte. Különben nem járkált a városban. Ebédre egy fogást főzött mindig, Karácsonyt kivéve, tette hozzá.
- Barátnői vannak-e?
- Mind elhaltak.
- Rokonai?
- Juliska tánti, Etel tánti, Mári tánti...
- Mikor látta őket utoljára?
Szemében indulat lobbant, aztán alázattá csendesedett az emlékezés:
- Mikor, lelköm? Karácsonykor. Minden esztendőben eljönnek...Nem is kell hívnom őköt...Ha látná, mennyien elférünk ebben a házban Karácsony estéjén. Apám, anyám, az uram, a tántik, barátok, ismerősök. Előző nap már kitakarítok, főzök, asztalt terítek. Van egy szép damaszt asztalterítőm, azt csak akkor veszem elő, Karácsony estéjére...
- És sokáig marad együtt a család?
Belementem a játékba, a képzelet birodalmában jártunk. Vastagh Ferenc majdnem száz esztendővel annak előtte indult el a tiszai hajóval Szegedről.
- Csak egy napig maradnak. Csak egy este... De az az este az enyém, a családé. Minden más nap idegen, Karácsony este az enyém, Mint gyermekkormomban, mikor édesanyám éppen úgy mögterített mint én most, leültetett, és azt mondta: "Sokszor megkísért majd, gyermökeim, az idegenség. De nem maradtok magatokra, ha Karácsony este befogadjátok a házatokba Krisztus Jézust, hogy ne dideregjen a jászolban..."
Visszazuhant a valóságba? Mégsem. Szomszédairól beszélt, kedves, rendes emberek. Az egyik asszony meghívta Karácsony estére magához, rég volt ez, nagyon rég, de már az ura halála után. Ne szomorkodjék egymagában.
- Mögsajnált engöm...
Miért sajnált?
Én sajnálhatnék másokat, lelköm...
Néztem az árva, csupa múlt, magányos és szegény özvegyasszonyt, akiben a gőgnek a magja sem élhetett soha.
- Kit sajnál maga, Irén néni?
- Hát kit? Azokat, akiknek még Karácsonyuk sincsen... Úgy szaladgálnak a világban, észre sem vöszik, hogy Krisztus Jézus megszületett.