Bárány József plébános, akit 1960-ban szenteltek pappá Esztergomban, 1990 márciusától szolgál Nürnbergben. A városban és környékén a Magyar Katolikus Misszió a második világháború befejezése óta működik, kezdetben Bartal László lelkész vezetésével, aki 1990-ig irányította a Nürnbergben és környékén élő szórvány magyarok lelki gondozását. Bárány Józsefhez belépve azonnal Magyarországon érzi magát az ember. Barátságos közvetlensége nyomán rövidesen a hazai eseményekről beszélgetünk, történelemről és politikáról, mert hiszen aki magyarul él és gondolkodik, sőt álmodik, annak számára aligha lehet közömbös, miként alakul a magyar társadalom jövője globalizációs, kommunista és radikál-liberális nyavalyáktól terhes jelenünk után. Bárány József szelíden, de tisztán, határozottan, egyértelműen fogalmaz, annak a nyugat-európai tudásnak is birtokában, amelyet ott kimondani alig szükséges: bármiféle ésszerű, történelmileg elfogadható együttműködés a népek, illetve földrajzi, gazdasági térségek között csakis az ott élő nemzetek önkéntes és értékőrző együttműködésével lehetséges. Magyarországnak megtisztulásra van szüksége, mondja a lelkipásztor hosszan elgondolkodva, majd hozzáteszi: lelki és politikai-történelmi szempontból egyaránt. A magyar sors odahaza ma kisebbségi sors, amely ellen szellemileg, nemzeti tisztánlátással jó értelemben föl kellene lázadni.

Foglalkozik a hazatérés gondolatával

Az éjszaka mélyébe nyúló beszélgetés végén a misszió életére terelődik a szó.

- Mely területekre terjed ki az Ön missziói munkája?

- A bambergi, az eichstatti és a regensburgi egyházmegyére.

- Mennyi magyar élhet ezen a vidéken?

- Kétezerháromszáz olyan címmel rendelkezem, ahol magyarok élnek. Ez mintegy hétezer lelket jelent. Valamennyiüket lehetséges hívemnek tekintem, de ebben a számban nem szerepelnek az időközben német állampolgárságot kapott magyarok.

- A missziós munka során mekkora szerepet játszik a nemzeti hovatartozás erősítése, tudatosítása?

- Ez nagymértékben függ a misszió vezetőjétől. A kérdés az: vajon a pap mennyire van tudatában a magyarság iránti kötelezettségének, vagy pedig szorosan csak a papi teendőkre korlátozódik a munkája.

- A nürnbergi misszióban hogyan jelenik ez meg?

- A kettős küldetés nálam egybe esik. Amióta külföldön élek, tudatosan feladatomnak tekintem a magyar nyelv, a nemzeti kultúra és tudat ápolását. Megemlékezünk március 15-ről, az Anyák napjáról, Szent István ünnepéről, október 23-ról, az aradi vértanúkról, Trianon gyásznapjáról.

- Mennyire tart össze az itteni magyarság, mennyire érzi szükségét annak a vallási-nemzeti "táplálkozásnak", amelyről Atya beszélt?

- Sajnálattal kell megállapítanom, hogy nagyon csekély mértékben. A nyolc helyen, ahol misézem, összesen ha kétszázan jelennek meg a szentmiséken, a nemzeti ünnepségeken pedig az összlétszám jó ha eléri a százötvenet. Inkább azok a ma már idősebb vidéki vagy hátországi magyarok (Felvidékről, Délvidékről, Erdélyből), akik kikerültek, őrzik otthoni vallási és nemzeti meggyőződésüket. Hogy a beolvadás, az asszimiláció milyen mértékben megy végbe, akár az anyaországi, akár a hátországi magyarok között, nagymértékben függ attól, hogyan alakul a magyar társadalom atmoszférája a jövőben.

- Hogyan látja: az itt élő magyarok 1990 után légüres térbe kerültek volna? Hiszen eljövetelük politikai, illetve gazdasági oka mára jórészt megszűnt, ami igazolhatná egykori döntésüket.

- S ez elbizonytalanodással, talajtalansággal jár? - Hogyan látja Atya a misszió jövőjét?

- Borulátóan. A legtöbben a címükre kiküldött missziós levélre nem is válaszolnak, s ha a mai aktív közösség kihal, aligha marad magyar pasztorálásra szoruló lélek a vidéken, s a misszió megszűnik.

- Gondol-e arra, hogy hazatér valamikor?

- Ezzel mindenképpen foglalkozom.

(elmer)