A megrendítő filmek, riportok sorát vetítették a különböző televíziós csatornákon az AIDS világnapján. Amíg a félelmetes kór ellenszerét, gyógyszerét nem fedezik fel, egyike lesz az emberiség végzetes pusztítóinak. Nálunk szerencsére nem az. (Van más, épp az imént olvastam nem kis döbbenettel, hogy félelmetes mennyiségű kábítószert fogyasztanak, főképp a fiatalabb korosztály tagjai. De Afrikában ma is rémisztő pusztítást végez az AIDS, s nem messze tőlünk, Romániában gyermekek sokaságát fertőzték meg a kellő tisztaság elhanyagolása miatt.
Ezeket a halálra ítélt gyerekeket mutatta be a riport. Láthattuk egészségesen mosolyogva az egyik fiút, s megnézhettük utolsó képét is; csonttá-bőrré soványodva feküdt az ágyon, s akkor is azt kérdezte édesanyjától, mikor látogatják meg a nagymamát. Aztán a kis koporsó, a sírhalom. Most már a nagymama állt halott unokája mellett...
És a kórház. Halálra szántak csapata. Ó, ha azok a gyermekszemek beszélni tudtak volna! Ápolók és orvosok. Valahol itt sejthetjük a hivatás magaslatát. Az egyik doktornő elmondta, hogy Angliában dolgozott kutatóként. Amikor hallott a gyerekeket tizedelő kórról és a fertőzésről, úgy érezte vissza kell térnie, s minden energiájával a kis betegeket kell segítenie, hogy könnyebbé tegye életük végét.
Moccanni sem mertem amig beszélt, nehogy egyetlen szavát is elmulasszam. Ezzel a hivatástudattal szembesülve megnémul az ember s kicsit szégyenkezve gondol arra, milyen egyszerű dolgokat mulaszt el, amelyek pedig aligha mérhetők ehhez a lemondáshoz és áldozathoz. Hogyan adjunk majd számot mindazokról, amiket nem tettünk meg, pedig kis erőfeszítéssel megtehettük volna?
A küldetés átérzése és vállalása. Minden nép történelmében s a lelkiség történetében is vannak ilyen csodákra méltó jelenségek. Meghallják a hívást, alázatosan fejet hajtanak s követik a hívót, bárhová vezesse is őket. Rögtön beugrik például Szent Ferenc neve. De hadd idézzek egyet azok közül, akik nem szentek voltak, mint Ágoston, hanem másfajta elhivatottság vezérelte őket. Itt van például Bessenyei György, a testőrből lett író. Bécsben élt Mária Terézia kedveltje volt. És egyszer csak odahagyta a császárvárost, visszaköltözött Bakonszegre, s ott fejtette ki írói munkásságát nyelvünk és gondolkodásunk gazdagítására. A versbarátok bizonyára szeretettel és megbecsüléssel emlékeznek Nadányi Zoltánra, századunk egyik jeles, szép lassan és méltatlanul elfeledett költőjére. Egyik elgondolkodtató művének címe: A testőr. Bessenyei emlékét idézve a többi között ezeket mondja: "Én nem a testőrt tisztelem, -- hanem azt, aki hazatért, -- otthagyva minden csatatért. - És állt a parton dísztelen... Ült csendben a tornác zugán - és nézte a bukó napot. - Aztán a toll után kapott, -- utolsó szalmaszál után." A világ végén, Bakonszegen írta műveit. Küldetéses ember volt, érezte a magyar kultúra fejlesztésének a magyar szó az alapja. Talán mára nem is emlékezett Bécsre. A vidám társakra. Mária Teréziára. Ült a tornácon és írt. Magyarműveket, hazája javára. Volt egy korszak, amikor ilyen emberek éltek és alkottak. Nem kaptak díjakat, kitüntetéseket. Sokkal magasztosabb cél vezérelte őket. Alázatosak voltak, tudták, vannak talentumaik, és azt is tudták, milyen módon kell ezeket kamatoztatniuk.
Rónay László