A földműves — kiszolgáltatva a természet viszontagságainak — sokszor vár esőre, s ha az nem jön, legalább harmatért fohászkodik. Vannak aszályos időszakok, mikor a növények leveleire reggelente lecsapódó nedvesség alig észrevehető, mégis nélkülözhetetlen táplálója az életnek.
Ilyen gondolatok juthattak eszébe a dunakeszi Szent Mihály-templomban a híveknek azon a szentmisén, amelynek során a gyülekezet ötvenöt évi egyházi, közel huszonkilenc évi Dunakeszin eltöltött szolgálat után elbúcsúzott nyugalomba vonult szeretett plébánosától. Brusznyai József atyát az öregkor bottal való járásra kényszerítette már, de szüntelen tenni akarásával, lényéből áradó szeretetével, jókedvével és töretlen hitével mégis ő volt az, aki erőt és lendületet adott a többieknek, híveinek.
A keresztségtől a sírig tartó szolgálatban állt a rábízottak mellett. A búcsú rövid, egyszerű és méltóságteljes volt. A közvetlen munkatárs és barát után a fiatalabb hívők, az egyházi kórus, végül a legidősebbek és a megjelenésre képtelen betegek képviselője mondott köszönetet plébánosának áldásos tevékenységéért. A többiek némán, elszoruló torokkal, tisztelegve tűnődhettek el egy gazdag és boldog életpálya láttán, melyet a történelem 56-os vihara sem tudott kisiklatni az Istenhez vezető útról, amely minta lehet valamennyiünk számára.
Az az ember, aki szinte minden prédikációjában egyidejűleg tudott hívei értelméhez és szívéhez szólni, aki oly sok temetésen tudta a gyötrő emberi érzelmeket az isteni gondviselés reménységébe helyezni, most is erős maradt lélekben. Eredményes szolgálatát a legnagyobb természetességgel nem saját érdemeként, hanem isteni ajándékként fogta fel, s érzelmeinek gátat szabva Pál apostol búcsúját idézte az efezusi gyülekezettől. A Biblia korábban már sokszor olvasott soraival ismét erőt akart adni a többieknek: saját életpályájukhoz csakúgy, mint egyházi közösségük megtartásához.
Brusznyai József plébános úgy élt és úgy is távozott, mint a harmat, melyet a napsugarak és a lengedező reggeli szellők szárítanak fel, szinte észrevétlenül, de mégsem nyomtalanul, mert ami híveiben megmaradt belőle, az örök. Isten éltesse sokáig!
Eszembe jut kicsi szülőfalum, ahol édesanyám szüntelenül azon kesereg, hogy nincs állandó papja a közösségnek. Igen, manapság kevés a harmat. Imádkozzunk hát Istenhez, és szeressük papjainkat!
Varga Tibor