Biztos, hogy Elmer István könyvét nem a lektűrt igénylőknek, „szórakozásul” írta. Mát az első lapok olyan gondolkodást, szellemi szintet kívánó gondolat-örvényekbe merítenek, olyan képekre világítanak rá, mint a tengerek mélye s azok számtalan képződményei, ha reájuk villan a búvárok lámpáinak fénye. Vagy egy másik képpel jellemezve, egy laboratóriumba, az elektromos kisülések villámviharába nyitnak ajtót. Az író hatalmas erudícióval tárja elénk s az értékes gondolatok fantasztikus összecsengetésével az emberi lét viszonylagosságát és végtelen perspektíváit, az alkotás-teremtés időbe szűkített, az élet sötét mélyeinek pokol tornácává váló jelentőségét.
„Mitől szorult össze bennünk az élet végtelensége?” – kérdi, miközben föl- s alámerülve a család, a gyermek, a nők, az erotikus élmények kavargásába, sokszor megvilágosodik előtte a magyarázat: „Siklom a viszonylatok között, nincsenek határok, minden átcsúszhat egyetlen pillanat alatt a másik szintre, amint a fény is vándorol, és ehhez a vándorláshoz elegendőnek bizonyul a villanásnyi idő.” A közvélemény magyarázata pedig sokszor „kanárisárga társadalomfilozófiai kabalisztika”.
Mint egy szürrealista látomás, amelyben ott kavarog az élet, a valóság, az élet minden szintjének terméke és hulladéka, a vágyak, érzelmek, hiányok, az erotika és a művészi látásmód, a mélyben végighúzódó szálon a család, az asszony, a fiú, a barátok, a nők – Margit, Katalin – föl-fölerősödő hatása, hangja – úgy támad föl, változik, kínlódik, vitatkozik, meghasonul és látomásosan vonul el előttünk a festő élete a kor gigantikus építménye, jelképe, a Pátria felé. Ütközések kavalkádjai, életszerűsége és életfölöttisége, a szóösszetételek szokatlan, szürrealista meglepetései nem kegyelmeznek az olvasónak, szinte térdre kényszerül vagy alámerül egy olyan gondolati szerkezetbe, stílusba, amely napjaink, a legújabb kor örvénylését tükrözi. „Életünkkel teremtjük meg az időt, s ezáltal a lét nagy kalandját. Ugyanakkor bele is szorulunk (szoríttatunk) az élet nagy kalodájába.”
Sok-sok szellemességgel nyűgöz le bennünket az író, akkor is, ha mi magunk talán bizarrnak, groteszknek találjuk a stílust, a gondolatok összefüggéseit, s még inkább ütközéseit. A Homo Viator előtt valóban ez a választás áll: „A Megelégedettségbe belepusztulni, – a Hiányban fájni és élni”? Igaza lehet abban is: „A halál jutott az eszembe: saját elmúlásunkhoz semmi közünk. Halálunk mások számára jelenti a mi halálunkat.“
Valóban! „Mitől szorul össze bennünk a lélek végtelensége?” Az igazi lét és a látszat-lét nagy kérdése ez, amelyre csak életünkkel válaszolhatunk. Így ez a könyv is az örök mozgás, változás, a természet bonyolultságának látomásával tölt el bennünket, amely túl van „egy metafizikai önmegporzáson”. Ne féljünk hát kezünkbe venni Elmer István könyvét. Nem könnyű, de nem is mindennapi élmény.
A helyzet metszete (Egy lélek megmerülése), Kráter Műhely Egyesület, 1999)
Dékány Endre