Saját környezetéből való elvágyódása, messzi, ismeretlen tájak és helyek áhítása régi nosztalgiája a művészembernek. A „vágyott miliő” minden ember esetében más és más; a legváltozatosabb palettát nyújtja az élők számára.
Cézanne a városból a falusi környezet után vágyódott; Van Goghot ugyancsak a természet közelsége, és kiváltképp az égő napsütéses táj vonzotta; Gauguin képzeletét a déltengeri szigetvilág rejtelmessége, egzotikuma izgatta; Jean-Jacques Rousseau örök igénye a kert volt. Mendelssohn a rideg és fenséges skót hegyvidékekről álmodott; Kerr, korának szigorú irodalomkritikusa pedig meglepően szelíd terveket kovácsolt magában: francia tengerpartra kívánt költözni, hogy ott virágot áruljon.
Hazai líránk művelői sem voltak ez alól kivételek. Babits Mihály egyik korai versében (Messze... messze...) távoli országok vonzó, jellemző tulajdonságait és szépségeit idézte nosztalgikus elvágyódásában; Tóth Árpádot finom lelki alkata lírai csöndességre, „hűs parókiák” nyugalmas légkörébe csábította; Juhász Gyula szinte mániákussá vált az elvont nő-ideál iránti irreális vágyódásában; Kosztolányi Dezső számára „szegény kisgyermek” nosztalgikus útkeresése, kesergése volt a lírai kezdet, de később is megfogalmazta, hogy szívesen visszarepülnek Virág Benedek korába a XX. század küzdelmes és nyüzsgő valóságából... És még számos példát idézhetnénk, kit milyen álmok repítettek soha meg nem valósítható célok, állomások felé...
Turóczi-Trostler József professzor világirodalmi axiómaként hirdette egyetemi előadásain: az örök romantikus érzület kritériuma az, hogy mindig máshová kívánkozunk, mint ahol valójában vagyunk. De ha már elérnénk messziről felénk integető vágyainkat, talán nem is lennének olyan vonzóak számunkra.
Szeghalmi Elemér