Azsinat liturgikus konstitúciója előírja, hogy a liturgia megértésébe szisztematikusan be kell vezetni a papokat, azután a segédkezőket, végül a népet is. Mivel a liturgia lényegéhez tartozik, hogy a külső (a jel) felől közeledik a belső (a jelzett) felé, az igazi liturgikus nevelés nem a hittanárnak a liturgia kapcsán felötlő gondolatait közvetíti; a liturgikus nevelés alapvető módszere a látható, hallható jelek, szimbólumok, szövegek pontos magyarázata.

A klasszikus liturgikus szövegek olyan szigorú képleteket tartalmaznak, mint egy matematikai gondolatmenet, ezért is olyan könnyű az értő vezetőnek a mai fiatalokkal megközelíteni őket. A liturgikus szöveg alapegységei a szavak. A liturgikus szöveg nem ájtatos szavak öszszessége; pontos és körülhatárolt jelentésű kifejezéseknek, mondhatni kultikus terminus technikusoknak céltudatos alkalmazásával jön létre. A latin liturgiának megvannak a maga „kulcsszavai”. Mondjunk egyetlen ilyen kulcsszót. A latin „pietas” a mise könyörgéseiben lépten-nyomon fellépő szó. A furcsa csak az, hogy hol az Isten pietásáról beszélünk, hol az ember pietásáról. Ha a pietás „jámborság”, akkor hogy lehet az Isten „jámbor”? Ha meg „jóságos” akkor nehéz az emberre vonatkoztatni. A baj az, hogy a modern latin pietas jelentését akarjuk belegyömöszölni egy olyan szövegbe, melyet a klasszikus latinban, a keresztény ókorban fogalmaztak.

A „pietas” ebben a latinban két pólusú szó. Alapvetően annak a szellemiségnek, annak az érzésvilágnak kifejezése, mely az apát a gyermekével összeköti. Nyilvánvaló tehát, hogy ez mindkettőre alkalmazható, s ugyanazt a viszonyt mutatja be, csakhogy két oldalról. Az apa gondoskodó, felelősségteljes érzületét éppúgy jelzi ez a szó, mint a gyermek tiszteletteljes ragaszkodását, gyermeki szeretetét apja iránt.

Ez a szeretet tehát nem horizontális, hanem vertikális síkon köt össze olyan személyeket, akiket valami nagyon mély, a létben gyökerező, ezért szentnek nevezhető kapcsolat rendelt egymáshoz. Így lehet átvinni a szót a haza és egyén viszonylatára. Az egyén „pietas”-a a haza iránt: gyengéd tisztelet, egy magasabb életvalóság iránti szinte elfogódott szeretet, míg viszont a haza is „pietas”-sal viseltetik polgárai iránt: védi őket, gondoskodik róluk, mégpedig nem csak praktikus okból, hanem szinte vallásos kötelesség gyanánt.

S természetesen a pietas-fogalom beteljesítése az Isten-ember kapcsolat. Isten oldaláról: a Teremtő minden atyaságnál mélyebb gyengédsége, apai szeretete a teremtményhez, s az ember félő szeretete az iránt, akinek mindent köszönhet, s akitől mindent remél. Valaki, akivel akármilyen problémái vannak a világgal, önmagával, sőt akár Istennel is, mindennél jobban hozzá tartozik.

A szótár így határozza meg: kötelesség szerinti szeretet- és tiszteletteljes érzület 1) az istenek irányában, 2) szülék, gyermekek, atyafiak és általán mindazok irányában, kik iránt szent és különös természeti kötelékkel van kapcsolva az ember. Igazán csak egy jó magyar szó van erre: pietás. Valamicskét viszszaad belőle a „kegyelet” (Pápai Páriz: „kegyesség”) szó is. De az adott szövegösszefüggésben meg lehet találni a jó közelítő kifejezést, s meg lehet magyarázni alkalmas szavakkal a jelentést, akár a hat- éves gyereknek is.

Milyen jó lenne, ha a liturgikus szövegek mintegy 15-20 ilyen kulcsszavát értelmező szótárba foglalnánk, és azután szisztematikusan tanítanánk a hittanórákon, persze mindig a megfelelő liturgikus szövegeket kezünkbe véve!

Dobszay László