Szívesen mondta el maga a verseit. Mindegy volt, hogy otthonában csupán nekem, vagy színházban, rádióban – látható vagy láthatatlan hallgatóságnak. Beszéde kemény volt, lelassult, közeli a suttogáshoz. Szavai szuggesztívek: nyilvánvaló jelentésükön túl a nehezen érthető, vagy a megmagyarázhatatlan meggyőző jelenlétével. S versmondásának monotóniájában: romantikus lobogás! Romantikus, ha kiszabadítjuk e fogalmat a XIX. század öleléséből. A szavakat szinte egyenként, halkan, roppant súllyal ejti ki – a szóközi szünetek, a csend kompozíciós szerepével a szavak verseiben sokágúan megszervezett akkordként hatnak. A szöveg időmértékéhez tartozik az egymást igen lassan követő szavak szükséges kicsengése, mialatt az asszociációk vízgyűrűi, körei tágulva hagyják el a szó szerinti jelentést, s míg az akkord, illetve a szó áttételei, felhangjai is halhatóvá, érzékelhetővé válnak. A romantikus hevület nála öszszefér a beszéd liturgikus értelemben vett elvont fegyelmével. A vers szavait néha úgy ejtette ki, mint a miséző pap az átváltoztatás igéit.
Czigány György