Leányfalu plébánosa, ahogy bevett módon joggal nevezték, Puszta Sándor a Dunántúlon született, Somogyban. 1983 tavaszváróján hagyott itt bennünket. Nincs kerek évfordulója, de éppen ezért! Miért csak a kerek évfordulókon emlékezünk azokra, akiket szerettünk, becsültünk? Tavasz jön, s ő akkor ment el. De itt van velünk.
Több mint negyven esztendőt szolgált egy helyen, s írta maradandó értékű verseit. Amikor Leányfalura került papnak, két verseskönyv volt már mögötte. A Búzaszentelés (1934) és a Jegenyék, Üzenem a nyárnak (1936). Ezeket még fél tucat könyv követte a háború előtt, s utána újabbak. Bronzveret című, 1974-es kötetének szerkesztője, a nekem kedves családnévrokon, Mátyás Ferenc írta róla: "Sajátos, népi, bővérű képalkotó képessége, a táj latin bája és egyetemes humánum sugárzik költészetéből."
Már idősebb korában, 1979-ben ismertem meg. Szeberényi Lehel író biztatására mentem el hozzá. Sokszor jártam nála, s tapasztaltam, szeretett ő minden emberfiát. Semmi merevség nem volt benne. Oldott, társasági embernek ismerték. A háború előtt a rádiónak is dolgozott. Tiszta életű ember, s tiszta gondolatú költő volt.
Ugyancsak Szeberényi Leheltől hallottam egy történetet. Tulajdonképpen ő indított el Puszta Sándorhoz, elsőként ezért akartam megismerni. Ismeretségben volt Arvi Jńrventaus finn íróval, aki jóval a háború előtt Magyarországon járt, nagyon jól megtanulta a nyelvünket, beleszeretett a Hortobágyba és regényt írt róla. Elvetődött egyszer Puszta Sándorhoz is, aki atyafiságos barátsággal fogadta, de vasárnap délelőtt a váratlanul beállító vendéggel nem tudott mit csinálni, mert misét kellett mondania. Invitálta, jöjjön be a templomba arra a félórára.
Ott ült a finn az első sorban. Puszta Sándor ránézett, s megváltoztatta tervezett szövegét. Istenéhez fordulva valami olyasmit magyarázott, hogy íme itt ez a távoli rokon, s "tudod, Istenem, én szeretlek, hiszen a szolgálatodba állottam, de bocsáss meg nékem, ahogy őt nézem, eszembe jut, hogy mi is csak keletről jöttünk, bennem is van egy kicsi pogány vér". Nem hiszem, hogy ehhez hasonló prédikáció elhangzott volna messze földön akármelyik templomban. Amikor meséltem neki, hogy ezt hallottam, megerősítette, hogy bizony megtörtént.
Egy papköltőnek, költőembernek is fontos volt, mint mindenkinek, valami nyomot hagyni maga után a világban. Cinkenyom című versében ekképp fogalmazott: "hajnali hóban / cinkenyom / fölibe hajlok / olvasom / marad ha létem / itt hagyom / utánam csöppnyi / cinkenyom?".
Maradt. Az ő versei és emléke. Szívünkbe a szeretet cinkenyomait rajzolta.
Mátyás István