A La Croix francia katolikus napilap hétfői számát olvasom, éppen párizsi kórházi szolgálatom debütálásának napján. Az újság második oldala felső részén nagy betűkkel hirdeti egy terjedelmes cikk: "A Jubileum másik arculata" és olaszul idézi az L`Osservatore Romano pénteki kiadásának főcímét: "A legértékesebb zarándokok". A hosszú cikkben a szerző, Guillaume Goubert értő hangon, nagy empátiával és szeretettel ír a legértékesebb zarándokokról, a betegekről, mostani római jubileumukról: a húszezer résztvevőről, a betegekről és ápolóikról, a szentmise során a betegek kenetét kiosztó pápáról, ahogy kezét hosszasan a tolószékben ülő híveken nyugtatja, és megsimogatja az arcukat, amint anyanyelvén, a szertartás végén így szól a betegekhez: "Mi az adósaitok vagyunk, tartozásunk van felétek, beleértve a pápát is." A cikk elgondolkodtat, és érzem, hogy magam is az említett adósok közé tartozom. Ennek ellenére valamiféle benső, furcsa mély hálaérzet és öröm is eltölt. Visszalapozva a főcímhez, csendben eszmélek.

Ekkor, éppen alatta -- talán véletlenül, talán gondviselésszerűen -- egy másik, ezúttal aprócska íráson akad meg a szemem: "Egy Rodin-kép 13 frank-ért". Szeretem Rodint, s átfutom a pár sort. Megtudom belőle, hogy nemrégen az Egyesült Államok egyik floridai városkája alkalmi boltjában egy bizonyos Joan Comey-Smith nézelődése közben egy félreeső, kisméretű képre lett figyelmes: a rajz egy táncoló leányt ábrázolt -- Rodin aláírással. Az érdeklődő hölgy gondolta: "Mintha ismerném a nevet..." és megvette a képet, nem egészen két dollárért, tizenhárom frankért. Kicsivel később szakértővel megvizsgáltatta azt, és kiderült, az aláírás igaz: a rajzot a nagy szobrász, Auguste Rodin készítette, és a sebtiben megbecsült ára: tizennégyezer dollár, majd százezer frank.

Hja -- gondoltam -- ha valaki ismeri a dolgok igazi értékét! Talán ez az élet művészete: ismerni az embert, a rodini módra "gondolkodó", a rembradti módon "szenvedő" ember igazi értékét. Vagy egészen egyszerűen: a jézusi ember értékét, akit az Írás a Fájdalmak férfiának nevez, s aki tudta, mi a szenvedés. Ezen a ponton eszembe jutott ismét az előbbi cikk, a "Jubileum másik arcáról". A szerző elmondja, hogy a betegeknek és az egészségügy dolgozóinak szentelt mostani szentévi találkozó során az egyház rátalált a jubileum sajátos hivatására: útrakelni egy időre a testvérek segítségével, a felfedezés, a szeretet, a tanúságtétel idejére. A világ számára tán ez az egyház legnagyobb tanúságtétele: bemutatni az egyházi közösségnek azt a jellegét, ahol mindenkit várnak, ahol senkit sem felejtenek el, mert nem az számít, hogy valaki hasznos legyen, és az sem kizáró, hogy némelyeket látni sem szeretnének. A római jubileum -- párizsi szemmel -- nem az egyház tanúságtétele volt, hogy még a betegeket is gondozza. Ez a találkozó a betegek tanúságtételét jelentette az egyház számára: "Nekünk van szükségünk rátok, mert értékesek vagytok" -- üzente a pápa a betegeknek. Pedig az ápoló, a gondoskodó, a törődő szeretetért leginkább a betegek a hálásak. Ezért mondta egy hordágyon fekvő fiatal francia beteg a pápának -- ahogy erről a cikkírónak Renato Boccardo prelátus, a Szentatya egyik szertartásmestere beszámolt a nap estéjén: "Köszönjük az apostoli szolgálatát!", mire a pápa azt felelte: "Nem, mi köszönjük nektek!"

Az "egyház elsőszülött leánya" -- ahogy az ősi címet a francia egyház büszkén viseli -- hálásan tekintett tehát Rómára -- legalábbis a La Croix cikke alapján: saját Lourdes-ját látta benne, mely 1858 óta elsősorban a betegeké. De a szolgáló egyházon túl a La Croix cikke meglátta a betegek szolgálatát, melyet az egyház legfőbb pásztora, a római pápa a maga legfölsőbb tekintélyével elismert és kinyilvánított.

Meglehet, hogy egy átlag francia azonnal fölismerne egy-egy Rodin-képet a mester aláírásáról -- gondolkodom el magamban -- de azon keveseken túl, akik a La Croix cikkét olvasták, mert hiszen ezen kívül a többi újság szinte meg sem említette, vajon tudnak-e arról, hogy az egyetlen Mester minden beteg arcán otthagyta kézjegyét? Azt hiszem, hogy ezt a jelet a mai laikus Franciaországban sem nem tanítják, és többnyire nem is ismerik. Éppen ezért kellene jobban odafigyelnünk -- már csak az elsőszülöttség jogcímén is -- az "idők jeleire", napjaink kegyelmi ajándékaira, a betegeknek "sebtiben megbecsült drága árára".

Vértesaljai László SJ