A Magyar Országgyűlésben január 31-én "napirend után" a keresztény lelkiismeretet is érintő felszólalás hangzott el Mécs Imre országgyűlési képviselő részéről az auschwitzi haláltábor felszabadulásának 55. évfordulója alkalmából az egész közelmúltunkkal való szembenézés igényével.
A képviselő mély megrendüléssel emlékezett az öt évvel ezelőtt Göncz Árpád köztársasági elnökkel közösen tett látogatására azon a szörnyű helyen, ahol több mint egymillió, tervszerűen és gyalázatosan elpusztított embertársunk hamvai nyugszanak, a kubikgödrökhöz hasonló iszaptavakban, amelyek egyúttal a legnagyobb magyar temetőt is alkotják. Közel félmillió magyar, a magyar polgárság, különösen a vidékiek jelentős része pusztult oda, magyar állampolgárok, akik a magyar állam közegeinek közreműködésével jutottak oda.
Barátaink-bajtársaink nyomát is kerestük -- mondotta Mécs Imre. A tizenhat éves Angyal Istvánét, akit később ĺ56-ért pusztított el egy másik embertelen rendszer, akinek végig kellett néznie nővére felakasztását az Appel Platzon, átélnie édesanyja és rokonai megölését, az ĺ56 után szintén halálraítélt Gáli József íróét, aki katolikusként nőtt fel, s lehetne folytatni a sort. Az örök embert, az emberfiát pusztították ott is.
Mécs Imre úgy vélte: Iszonyatos batyukat hurcolunk, hiszen múltunkkal nem tudtunk szembenézni. Nem tudtunk, nem hagytak, és bizony sokan nem is akartak. Az 1945-47 között elindult demokrácia-csírát hamar elfojtották, s csak 1989-ben jutottunk el oda, hogy szembenézzünk egész XX. századi múltunkkal. Már nem él apáink és nagyapáink nemzedéke, nem tudjuk megkérdezni őket, hogyan csúszhattak lépésről lépésre Auschwitzig, ami a század totális csődjének szörnyű szimbóluma lett. Miként hozhatták meg a fajgyalázási törvényt, az egyre szorító kirekesztések rendszerét, amelynek végén az életből való végleges kiszorítás, az Endlösung állt.
Mécs Imre szerint itt az ideje, hogy feldolgozzuk az első világháborúba való bemenetelést -- Trianont --, a kényszerpályát, a harmincas éveket, a magyar társadalom eltorzulását, a zsidótörvényeket, a második világháborút, a Don-kanyart, a Holocaustokat, azt, hogy miképp hagytuk magukat felszalámizni, a "fordulat évét", az ötvenes éveket. Néhány hetünk adatott ĺ56-ban, hogy megkezdjük a leltározást és mindennek a helyretételét, de levertek minket, és újabb koloncok rakódtak reánk. A magyar történelemben példátlan méretű és súlyú megtorlás, majd a sunyi, íratlan és artikulálatlan, piti kispolgári keretek közti kiegyezés, a nemzeti amnézia. Halmozott csődtömeg nyomja gyermekeink és unokáink vállát -- állította az ötvenhat után halálra ítélt képviselő, majd így folytatta: Ha elhárítjuk magunktól a felelősséget, ha mindig másokban keressük a hibát, az elkerülhetetlennek vélt külső tényezőkben és kényszerekben, akkor nem jutunk előbbre. Ahhoz hogy megtisztuljunk, hogy értékesebbé váljunk, az kell, hogy feltárjuk a valóságot, a tényeket, tanuljunk a hibákból, nehogy megismétlődjenek. Üdvözölnünk kell minden lépést, amely az ifjúság felvilágosítását a hivatalos oktatási keretek között elősegíti. Különösen nagy a keresztények felelőssége -- vélte Mécs Imre. Mint mondotta, kegyetlen paradoxon, hogy a zsidó-keresztény kultúra talaján jött létre ez a szörnyű szembeállítás és kirekesztés. Hiszen közös a Mindenhatónk, a zsidó szent iratok a mi Ószövetségünket is képezik. Nekünk kell -- elsők között -- szembenéznünk a múlttal. Nemcsak a bűnökkel, a mulasztásokkal is.
Mécs Imre e szavakkal fejezte be parlamenti beszédét: "Nagy a felelősségünk. Azt kérem, ki-ki világnézete, hajlamai szerint gondolkozzon el az évforduló alkalmával, aki tud imádkozzon, őértük, az áldozatokért, testvéreinkért, az auschwitzi lelkesedett iszapért, ne csak azokért, akik az Auschwitzba vezető utakat előkészítették és kikövezték.