„Hasonlít a mennyek országa a szántóföldbe rejtett kincshez…”
„…a kereskedőhöz is, aki igazgyöngyöt keresett…” (Mt 13,44-46)
Isten országa (uralma) sokak számára olyan "kincs", amire az élet szántóföldjén munkálkodva rátalálnak. Nem is gondolnak rá, de az élet sodrában fölmerül, mint igazság, megoldás. A jóakaratú emberek megörülnek neki, és készek mindent odaadni, vállalni érte. De nem csak valamit, mindent oda kell adni. A végén legalábbis ez is kiderül. Csak az által valósul meg Isten uralma (országa), ha az feltétlenül érvényesül az életünkben.
Mások, a gondolkodó emberek viszont tudatosan keresik az igazság "igazgyöngyét". Ha megtalálják, megörülnek neki. Nem mérlegelnek, számítgatnak, hogy mennyit ér számukra. Mindenről lemondanak érte.
Mindkét hasonlat azt hangsúlyozza, hogy az örök élet, az üdvösség nem mérhető össze semmivel. Az ára életünk teljes odaadása, "feláldozása" Istennek. Belsőleg (affective) ennek mindenképpen meg kell történnie, de szükség esetén ténylegesen (effective) is el kell veszíteni érte mindent.
Véletlenül senki nem találhat rá Isten országára, a "szántóföldben elrejtett kincsre" (Mt 13,44). A kereséshez szükségünk van a kinyilatkoztatásból származó "térképvázlatra". Ez röviden így hangzik: úgy találhatjuk meg az életünk "kincsét", ha mindenünket eladjuk (kockáztatjuk) érte. Nem pusztán áldozatvállalásról van itt szó, hanem az élet összefüggéseinek meglátásáról. Hiszen amikor megtaláltuk Isten országát, el kell rejtenünk azt. Ez a "rejtegetés" csak akkor lesz érthető, ha ráébredünk arra, hogy az életünk értelme csak akkor lehet "megragadhatóvá", ha rejtekben marad, mert Isten -- aki az "életünk kincse" -- így él, így cselekszik.
Jézus fáradhatatlanul tanítja, hogy ő és az Atya egy, és azt is, hogy az ő teste étel. Ám ezekről soha nem mond egyetlen példabeszédet sem. A misztériumot úgy nyilatkoztatta ki, hogy soha nem mutatta meg nekünk. Jézus tanítása föltár és elrejt.
A hívő ember élete a kinyilatkoztatáshoz kell, hogy igazodjék. Ámde a kinyilatkoztatás Isten életét tárja föl, ezért túl azon, hogy intim (meghitt és bensőség), még diszkrét (tapintatos és ízléses) is. Figyelmeztetve ezzel arra, hogy az ember a vesztébe rohan, ha a legbensőségesebb emberi kapcsolatairól fecseg vagy képeket mutogat. Mert éppen itt, ezekben a szeretetből származó mélységekben "adhatja el mindenét", hogy megvásárolhassa azt, ami fölülmúlja őt magát.
Van Gogh azt írja: "Mennél többet gondolkodom rajta, annál inkább érzem, hogy semmi sincs, amiben több művészet lenne, mint szeretni az embereket". Egy festőművésznek kimondani ezeket, nem kevesebb, mint eladni mindenét, amije van. Hiszen belátni azt, hogy az igazi művészet nem az, amit ő tesz, hanem az, amit Isten tesz bennünk és általunk, ez mi más, ha nem teljes föladása mindannak, amit kemény munkával elért. Mégis becsülettel le kell mondania erről, hiszen a művésznek -- vagyis minden embernek -- egy célja lehet: a tökéletesség. Az ide vezető utat csak Isten tárhatja elénk, de úgy teszi ezt, hogy közben elrejti azt. Világosan beszélve: "Életetek Krisztussal el van rejtve az Istenben". (Kol 3,3)
fl-gj