Az ószövetség vallásos cselekedetei között előkelő helyet foglal el a böjt. Az emberi élet számtalan alkalmat kínált a böjtölésre. Egy-egy nehéz vállalkozás előtt (Bír 20-26), a gyász kifejezésére (2Sám 1,12), a bűnbocsánat kiesdeklésére (1Kir 21,27), a gyógyulás kérésére (2Sám 12,16) a böjt megfelelő útnak bizonyult azzal, hogy az ember belső erőit mintegy "mozgósította" az Isten irányába. Általa fejezte ki az ember Istentől való teljes függését, és a külső dolgoktól elfordulva Isten jelenlétébe helyezte magát, éberen ráhagyatkozva segítő jóságára. Igen, a böjt, imádsággal kísérve, nagyon alkalmas a belső összeszedettség elérésére, az Istenhez vezető út megtalálására. Nyilván ez indította böjtölésre a Keresztelő tanítványait, ez lehetett a farizeusi böjti szabályok hátterében is, bár az utóbbiakkal kapcsolatban többször találkozunk az Újszövetségben a külsőséges szempontok kritikus észrevételezésével.
Jézus állásfoglalásában nem veti el a böjti gyakorlatot, hanem újraértelmezi az új üdvtörténeti korszak fényében: ő Isten küldöttjeként jött közénk, hogy elhozza Isten országának örömhírét. Ő a vőlegény, az ő ideje az örömé. Most erre kell figyelni. Nem a böjt útján, hanem őt hallgatva, rá figyelve emelkedik a tanítvány Isten közelségébe. De prófétai kijelentéssel figyelmeztet, hogy jön idő, amikor elvétetik a vőlegény, a gonoszság erői támadásba lendülnek, és a böjt ismét időszerűvé válik. Az első keresztény közösségek számára ez azt jelentette, hogy a közösség életében vannak ünnepi pillanatok, amikor megtapasztalható a Feltámadottal való élő közösség, de vannak idők, amikor a gonosz támadása szükségessé teszi a böjtöt.
Ez a kettősség megjellegzi a mai keresztény életét is, hiszen még a várakozás és nem a végső beteljesedés állapotában vagyunk.
Aki azt gondolja, hogy a tanítványi lét csupa felhőtlen öröm, az téved. Annak hívő élete menekülés a "valóságos időből" egy "mesterséges időbe". De az is igaz, hogy megváltó Krisztusunk részt ad itt is a menyegzős idők öröméből, csak tudjunk figyelni rá, életünket vele megosztani. Így a keresztény élet az öröm és a küzdelmek dialektikus feszültségében válik érett, felnőtt kereszténységgé.
Az idekapcsolódó két példázat a ruhára varrt foltról és a borostömlőről azt hangsúlyozza, hogy Jézusban új korszak jött el, amelynek újdonságát őrizni kell, nem lehet a régi szemlélettel értelmezni. Az ószövetség vallási rendje betöltötte Istentől rendelt küldetését. Most valami új valósul. Hogy mi ez, azt nem fejti ki itt az evangélium. Anynyi bizonyos, hogy Jézus Krisztus a "vőlegény" áll a középpontjában. Ő az, aki Istenhez segít minket, vezeti életünket. És ezzel a keresztény böjtölés indítéka is megváltozott. Célja: a minél szorosabb Krisztushoz kapcsolódás, tanításának komoly átültetése életünkbe. Az a belső összeszedettség, súlyozott odafigyelés, amit a böjt jelenthet, most Krisztushoz kell, hogy kapcsoljon. Őt kell magunkra öltenünk, hogy így emelkedjék szívünk, neki tetszően, megváltott emberként az Atyához.
Értelmezhetjük azonban az új korszakot az egész Újszövetség fényénél. És akkor meg kell látnunk, hogy a Jelenések Könyve ígérete: "Íme, én mindent újjáalkotok" (21,5) már Jézus Krisztusban, és az ő közösségében megkezdődött (2Kor 5,17). Mi a megújuló világ új teremtményei vagyunk. Ez pedig feladatot jelent: képviselni ebben a világban az újat, az Istennek tetszőt, akár ellenszélben is. Az igazi modernség nem abban áll, amit egyes célzatos kiáltások hangoztatnak, hanem abban, hogy Krisztus jóságát képviselve, magunk is hozzájárulunk a teremtés új rendjének megvalósulásához.
Gaál Endre