"Túl" a Karancson, az innenső oldalon az a kis gótikus templom, amely egyházas "előjelet" adott Gergének, 1503-ból való szentségtartó házával (pasztofórium) mindig felidézi a magyar múlt Anjou-házát: Róbert Károlyt, meg azt a rémtörténetet, amely ugyan Visegrád várához kötődik, de egy időben e nógrádi tájba helyeződött. A pasztofórium üveglapra ragasztott fotója (Móser Zoltán fölvétele) könyveim polcán a csöndes délelőttön más neveket is sorjáz, hiszen az említett véres történet Arany János balladájából Zách Felicián és Klára mellé társítja Kázmért, aki a lengyelek uralkodója lett, s aki még mint herceg, Róbert Károly sógora, támadt volna erőszakosan a nógrádi nemes: Felicián rózsaarcú leányára. Az apa keményen bosszút állt. Legendák sem ismernek időhatárokat, s bár később kiderült: az "erőszakos történet" nem igazolható, Egyházasgerge környékén még jó negyedszázada is helyi emlékként ismerték; az akkori pap azon törte a fejét, hogy a templomban el kellene helyezni Zách Klára szobrát...
Ami nemzeti történelmünkben és Lengyelország szakrális múltjában valóságos: a lengyel királyfi, majd király, Nagy Kázmér másfél évszázaddal későbbi Jagelló-utódjának: IV. Kázmérnak és Albert magyar király lányának, Erzsébetnek gyermeke, az ugyancsak Kázmér herceg, életszentségéről lett igazán legendás. Mindössze huszonöt esztendős volt, amikor sírba szállt (1483-ban), de a következő évszázadban már szentté avatta az egyház, és a lengyel s litván nép védőszentjeként tisztelte-tiszteli. Folytatódott tehát a szakrális hagyomány, melyet Jadwiga-Hedvig "ifjúsága hajnalköszöntésében" kezdett el a XIV. század.
A történelem fintora: ezt a Kázmért szánták magyar királynak a mi Mátyásunk ellenzői, köztük a hazai reneszánsz nagyjai: Vitéz János esztergomi érsek és a rokonpüspök: Janus Pannonius, a hazai latin nyelvű költészet kiemelkedő művelője. A politikában rángatott gyöngéd lelkű Kázmér herceget a "fekete sereg" tanította móresre 1471-ben, mire a krónikás megjegyezte: a kudarcba fulladt hadművelet mélységesen megrendítette az uralkodójelöltet. Apja helytartóvá nevezte ki Lengyelországban, mint "a király másodszülöttjét", miközben ő Litvániába helyezte át uralkodói székét, majd fiát is Vilniusba hívta alkancellárnak. Betegeskedett, a tüdőbaja egyre elhatalmasodott és egy esztendő elteltével a krakkói püspök -- aki ágyánál ült -- imádsága közben átadta ifjú lelkét, szenvedéseit az Atyának, akit a reggel vagy a késő esti óráiban keresett meg mindig a csönd szentélyében...
Amikor a XVIII. század legelején (1604) vilniusi koporsóját felnyitották, azt az írást találták a feje alatt, amelyet még ő írt a Szent Szűznek. Legalábbis ezt tartották sokáig, mivel gazdag életrajzában az áll, hogy görcsösen ragaszkodott az íráshoz, amely csilingelő rímekkel kísért himnusz: "Este, reggel / Énekekkel / Áldd szívem Szűz Máriát! / Szent nevére, ünnepére / Áhítattal mondj imát / Hát szeressük, / Hát kövessük / kiváltságosképpen Őt, / Mint dicsérjük / Esdve kérjük / Szüntelen a szent Szülőt. / Azt idézzed, / Egyre nézzed, / Milyen nagyra tétetett. / Zengve tiszteld, / Ki az Isten / Boldogságos Anyja lett." Ma már tudjuk: a szerző a XII. századi Morlas-i Bernát, a neves cluny-i kolostor szerzetese, ahonnan elindult az Európát lelkében megújító keresztény mozgalom. A nevezett ének rangját jelzi, hogy több szerzőről beszél a fáma: Kázmér mellett Szent Bernátról, Anzelmről, a neves Mária-tisztelőkről. Napjaink templomi közösségei is szívesen éneklik a Szent vagy, Uramban jegyzett dallammal (Örülj, vigadj tisztaságban kivirágzott anyaság nyomán), vagy az Éneklő Egyházat fellapozva a 239. éneksorszámnál: "Zengj szívem dalt, és magasztald a világ nagyasszonyát. (Bárdos kórusművészetéből sem hiányzik.) A II. vatikánum hangsúlyozza a Mária szüntelen közbenjárását valló egyházi tanítást. Az Istenanyát, aki "együtt szenved a Fiával, és kieszközli számunkra az üdvösség kegyelmeit."
Ha litániákon, misék végén felhangzik ez a dicsérő ének, jusson eszünkbe a történelemben szintén annyit vérzett litván egyház és középkori szentje, aki zűrös királyi környezetben őrizte meg jellemét az egyetlen Istennek és kiválasztott Leányának, aki a Magnificatban -- az egyik legelső keresztény himnuszban -- énekelt alázatosan a titokról: "mily nagyra tétetett ő."
Tóth Sándor