Olvasom az új kulturális miniszter nyilatkozatát, s megállít hasonlata: a kultúra aláaknázott terep, óvatosan, kellő elővigyázattal kell rajta közlekedni. Szóval már itt is elaknásítottak. Szomorú. Az hagyján, hogy a politikában, a gazdaságban, az egészségügyben bármelyik pillanatban fölrobbanhat egy korábban telepített akna, de a kultúrában...
De jó volna tudni, hol lapulnak ezek a szilánkjaikkal genynyes, fertőző sebeket okozó fegyverek! Elkerülnénk őket, más irányba próbálnánk lépdelni, előre, amerre a célt gondoljuk. Mégis csak állunk, figyelünk aggodalmasan, kételkedve, hátha mégis, vagy mégsem...
A művészek volnának a vétkesek? Nem hinném. Sehogy sem tudom magam elé képzelni, amint egy filmrendező, festő, zeneszerző, író az éj leple alatt furfangosan és boszszúszomjasan aknákat telepít, majd tenyerét dörzsölve várakozik, mikor lép működésbe a szerkezet. Abban is kételkedem, hogy a kultúra állami irányításával megbízottak, akik ráadásul szeretik is, támogatnák is a művelődés ügyét, nos, hogy ők nehezítik saját tevékenységüket ilyesmivel.
Régebben is voltak veszélyes terepek, még lőttek is egymásra. Adyt ez nem nagyon érdekelte, visszalőtt, és írta a verseit, ahogy a tehetsége parancsolta. Babits Esztergom-Előhegyről figyelte a zajgást, kerítése "dzsidáival" védte függetlenségét, de nem vonult vissza, nem futamodott meg. Kosztolányi mosolygott, és elröppent a veszélyes terep fölött.
Volt olyan időszak is, amikor csak az egyik oldalról lőhettek, ott voltak az ágyúk. A célpontok, mit tehettek mást, behúzódtak a lövészárkokba, várakoztak, dolgoztak. Hirtelenjében egy 1961-es kritikai dörgedelem jut eszembe: az Alföld zordon bírálója a "magas színvonalú szocialista költészet" nevében alaposan elverte a port Jankovich Ferencen, Hajnal Annán és Rónay Györgyön (mellesleg Szeghalmi Eleméren is, aki Rónay verseskönyvét elismeréssel merte méltatni), kiknek költészete -- így a komor ítész -- "sokszorosan megkésett, túlhaladott szentimentális, polgári-kispolgári" vallomásokban tetőzik. Mit tehettek szegény költők? Vallottak tovább, s akinek ez a fajta líra is fontos volt, nem változtatott meggyőződésén.
Azt hinné az ember, mindez a megmosolyogtató múlt maradványa, túlléptünk rajta. (Ámbár ma is felbukkannak olyanok, akik jobban tennék, ha nem szólnának, hanem elgondolkodnának hajdani dísztelen szereplésükön.) Erre kiderül, hogy ez a mai terep is veszélyes. Most nem egyfelől lőnek, hanem minden irányból. Ráadásul még elfutni sem tanácsos, aknára léphetünk.
A művészet, a kultúra elvileg öntörvényű. Nagyon nem szerencsés, ha más ágazatok törvényeivel szabályozzák, s még veszélyesebb, ha politikai küzdelmek terepévé teszik. Mindenkinek van saját ízlése és meggyőződése, de hibát követ el mindaz, aki ezt teszi mércévé, ennek alapján nevez nagynak közepes teljesítményeket, és fordítva. Annak idején a különféle pártállású alkotókat nem választotta el gyűlölködés, az érték számított, nem a harcvonalban elfoglalt hely.
Az aknákat sajnos fel kell szedni, erre utalt a kulturális miniszter is. Jó volna, ha mindenki munkához látna a saját kertjében, háza táján. Képekre, épületekre, szobrokra, szimfóniákra, versekre, regényekre vágyik a közember, nem harcokra. Hadiállapotban ritkán születnek nagy művek, mindenki a fegyvereit próbálgatja, nem a tehetségét.
Rónay László