Hazafelé hajtott a kocsijával. Kezében a gyeplő, a négy gumikerék simán gurult alatta. A lovak bólogatva haladtak. Mögötte lekaszált takarmánnyal megrakva a plató. Érett illata meg-megcsapta az orrát. Távol a műút forgalma surrogott. Ide, hozzá ez a hang is alig ért el. Fején az elnyűtt micisapka, lábán az alomtól lemosott gumicsizma. Fáradt volt, de belül figyelmes. Lassan forgatta a fejét jobbra-balra, néha visszafelé. Milyen szép ez a vidék. Harminc éve ismeri. Megszokta és mégsem szokta meg. Nem lehet. Naponként másnak mutatja magát. Dombok, félig fölfutó erdők rajtuk, keskeny gyalogösvény, hullámzó kocsiutak. Itt-ott jeges hóval födött dombhajlat, megrekedt benne az éji hideg. Alkonyodott. Éhes volt. Krumplileves lesz vacsorára, kolbásszal. Nagy szelet kenyér. Jó pohár bor. Úgy harapja hozzá a lila hagymát, mintha jonatán volna.

Jobbra húzta a lovakat. Lefelé tartott a kocsi. Kicsit befogta a féket. Örült a mozdulatainak. Kigombolta a béléses kiskabátját, szabaddá tette a nyakát. A kocsikerekek a fagyott keréknyomokban gurultak. Levéltelen akácok hajoltak a mélyút fölé. A máskor sötét ég most átvöröslött a csupasz ágak között. Az út jobboldalt magasodó homokfalán ez a fény derengett. Fölkapta a fejét, mintha nagy zajra kellene figyelnie. De semmi, csak a halk nyikorgás. Arra gondolt, mit csinálhatnak otthon. Látta az asszonyt, a lányokat, a kisfiút a tanyasi ház lámpafényében. Milyen szépek. Az övéi. Hogy serénykednek. Ki mondja meg nekik mindig, mit kell tenniük? Mi az, hogy kötelesség? Hisz szívből teszik. Valami zeneszó is hallatszik. Nem hangos, inkább kórusének. Csapódik a kapu, ugatni kezd a kutya. Fölkapcsolják az udvari lámpát. Lassan este van. Váratlanul elhatározza, hogy megáll. Behúzza a féket. Legyen csend, gondolja. Lógatják fejüket a lovak, prüszkölnek.

Érzi magában, de nem gondolja el, nem mondja ki a szót; megjelenik benne a köszönet. Körülnéz. Megköszönni ezt az egészet. A ködös tájat. A feketedő estét. A fölgyulladó s elfutó fényeket. Feszegeti a mellét, alig fér el benne. Megrántja a gyeplőt: gyerünk!

Kiérnek a mélyútról. A betonúton már könnyebben kocognak hazafelé.