Ha most lennél köztünk, biztosan eljönnél velem sűrű munkád mellől (mit is írnál?), és a Duna esti változásánál a fénybevonta tetőn megállnánk. Ünnepeden mennénk, amikor átköltöztél (könnyű kiszámítani, 2000-ből elvenni 1274-et), 726 esztendeje a pie Pelikánhoz. Az ókeresztényeknél még ritkán Krisztusnak tartott madár, melyet te kegyesnek neveztél (pie), ha fiókáit kígyó mérge érte, föléjük szállt, felhőkre tekintett, szárnyával csapkodta oldalát, ahonnan vér permetezett a kicsinyekre és életre keltette őket. „Valamennyi madár közül a pelikán szereti legjobban fiókáit – írja a középkori Physiologus-könyv. A hím ha sebzetten-holtan találja őket, a fájdalomtól lesújtva átdöfi saját oldalát; kifolyik a vére, melyet a fiókák sebére hullat, és azok fölélednek.”
Tamás, te ismered (menynyire ismered!) Krisztus „szerelmét”, aki a legigazabb Pelikán, s éppen a te korodban vált kedves jelképpé – a puszta madara. Lehet, hogy a pusztába-pusztaságba hívnál a hegyről? Mérettelen síkra; „nyáj tanyázik benne – mondja a próféta, de baglyok töltik meg házait”. A rom madarát keresnéd: a bánkódás hordozóját.
Mégis menjünk a tetőre, ahol a holt próféta ül, és éppen himnuszodat fordítja. Azzal vádolták: Krisztus hite csupán azt a friss patakot jelentette számára, amely kultúrát növesztett az öreg kontinensen. Rossz hangsúllyal, előítélettel olvasták még ezt is, ha ő közvetítette: „szennyes vagyok, szennyem véreddel mosom, / melyből elég volna egy csepp hullni rá, / világ minden bűnét (totum mundum – az egész világot) meggyógyítaná”.
Most már tudjuk, mennyire ez az egyetlen esélye időnknek, s hogy gyermeki tudós szíved melegségét – Krisztus-szeretetedet menynyire értette-érezte a hegyi próféta, Babits ahogyan azt is: a kereszténység nem csupán a kultúra forrása. Ott maradnánk, oda jönne ő is düledező kis házába, ahol a háború után laktak kecskék is, mint nagyon régen bibliai könyvekben, amikor csak a puszta volt.
Struccok, bakkecskék tánca verte föl a csöndet.
Bárha ne lenne így!
(t.s.)