Annyi évtized után ismét olvasom az Isten rabjait, Gárdonyi Géza regényét.
Ott állok Jancsi kertészgyerek mellett, együtt bámuljuk, csillogó szemmel, ünnepi arccal, hogyan érkezik meg a Nyulak szigetére, a frissen épült klastromhoz IV. Béla király leánya; együtt hallgatjuk, hogy Margit körül és mögötte, apácák ajkáról, miként száll az ének: "Útonjárók szép csillaga: édességes Szűz Mária! Téged dicsér a madár is. Rózsán zengő méhbogár is..."
Igen, a rózsa, amelynek jószagát majd össze lehet gyűjteni!
Így olvasom tehát a regényt; magam is ott vagyok a szigeten.
És elfog az öröm, már később, a történet fele-közepe táján, amikor Jancsi -- új imádságot hoz Margitnak.
Majd meg gyásszal a szívemben hallgatom, amint egy nővér temetésén a prior így kezdi beszédét: "Látjátok feleim szömötökkel, mik vagyunk? Bizony por és hamu vagyunk! Mennyi milosztben teremté eleve Isten a mi ősünket, Ádámot, és adotta vala neki Paradicsomot házává..."
Milyen nagyszerű, lám, hogy legrégibb nyelvemlékünket, az 1200 táján keletkezett Halotti Beszédet Gárdonyi Géza ide plántálja át, a sziget fái alá, Rozália soror temetésére.
Olvasok tovább. S eszembe jut: régen, kiskamasz gimnazistaként mennyire gyönyörködtem (ma is gyönyörködöm) Ábris fráter oktató szép szavaiban: "Isten lehelete az ember..."
Amikor már a felnőtt apáca Margitról szól az elbeszélés, lelki szemem előtt úgy jelenik meg ő, ahogyan Bulla Elma játszotta az Isten rabjai filmváltozatában, amelyet nem is oly rég közvetített a televízió.
A regény nyomtatott mondatai és a mozgókép váltakozó jelenetei, klastromban, templomban -- most szinte összekopírozódnak, együtt mondják és mutatják, ami történt. "Margit arcán szelíd mosolygás vonult át. De mégis inkább kedvetlen volt a nézése, mint örvendező..." -- olvasom, és közben mintha ott állana, tőlem karnyújtásnyira, az Árpád-házi királyleánnyá átlényegült, feledhetetlen színésznő, ahogyan bemutatják a cseh királynak. Arcán a sugárzó-tiszta elhatározás: ő apáca marad...
Bulla Elma akkor, 1941-ben és 1942-ben, nemcsak a regény hősnőjét vitte átszellemülten a film közönsége elé -- színházban is eljátszotta a királyleányból lett apácát, a Szent Margit legendája című Újházy György-drámában. Akkortájt, amikor már bizonyosan lehetett tudni: Árpád-házi Boldog Margitot hamarosan szentjei közé sorolja az egyház.
Olvasom a regényt, a vallomásos szavakat: "Krisztusnak szolgálóleánya vagyok én, ez az egyetlen méltóságom". És a film után újból a színdarabra kell gondolnom. Mert ugyanazon a színpadon -- a mai Erkel Színházén, ahol egy áhítattal átitatott színésznő több, mint fél évszázaddal azelőtt jelenítette meg az angyali sorort --, ugyanazon a színpadon hangzott föl 1995 decemberében Szokolay Sándor zeneszerző Margit, a hazának szentelt áldozat című kétfelvonásos misztérium-operája, amely Nemeskürty István szövegére készült.
Az új magyar zenedráma Margitja, Zempléni Mária, a XX. század végének talán legszebb Ave Mariáját énekelte akkor a színpadnak szinte ugyanazon a kis darabkáján, ahol valaha Bulla Elma térdre borult. A tegnapi drámai színésznő -- a mai operaénekesnőnek adta át a színhelyet és a históriát.
Olvasom az Isten rabjait: "A királylány végleges beavatása után még inkább megszaporodott az apácaklastrom népessége. Mikorra Jancsi visszakerült a szigetre, már hetvennél is többen voltak..."
A regény mondatai, a film képei, a színpad költészete, a katartikus zene: egyszerre élnek és munkálnak bennem. Minden a királyleányból lett apácát, a sororból lett szentet idézi meg.
Gárdonyi Géza írói bravúrja nyűgöz le: az, ahogy a regényben oly harmonikusan kíséri végig egy valóságos történelmi személy, Árpád-házi Margit sorsát -- Jancsiéval. Pedig a kertész-fráter csak a költői képzelet szülötte.
Folytonos újraolvasó vagyok. Akinek most nagy öröme, hogy maga is ott bolyonghat a szigeten, új meg új imádságot írhat, gyűjthet rózsaillatot, nevelhet liliomot, amely Istennek liliomát illeti...
Dalos László