1975 januárjában öt megyéspüspöki, egy apostoli kormányzói és három segédpüspöki kinevezés történt. Bármilyen örvendetes is volt ez a tény, amely a hazai egyházi hierarchia kiteljesítését szolgálta, kiolvasható belőle a korszak ellentmondásossága, a magyar egyház szabadságának hiánya.
Rendes körülmények között -- különösen kis országban -- nem szokott egyszerre ennyi főpásztori kinevezésre sor kerülni. 1963-64-től, amióta magyar vonatkozásban aktivizálódott a vatikáni "keleti politika", még közel egy évtized múltán sem volt teljes a magyar hierarchia, pedig a Szentszék főleg erre törekedett. Mielőtt valakit megyéspüspökké neveztek ki, előbb évekig apostoli adminisztrátorként (vagy ahogyan nálunk mondták: kormányzóként) vezetett egy egyházmegyét, mert a Szentszék és a "népi demokratikus" kormány egyaránt mintegy "próbaidőnek" tekintette ezt az időt.
A kiváló képességű és jellemű, ráadásul jó egyházpolitikai érzékkel megáldott Endrey Mihály püspök 1958 szeptemberében állami büntetésként szolgálaton kívül került, aztán 1972 szeptemberében pécsi segédpüspök lehetett, és 1975-ben, immár betegen kapott megyéspüspöki kinevezést Vácra. (Két és fél év múlva meghalt.) Fábián Árpád szombathelyi püspök 1972 óta volt apostoli kormányzó ugyanott. Kádár László veszprémi püspök a püspöki karban a franciás műveltséget jelentette akkor. Az állami részről is értékelt, nagy műveltségű Timkó Imre professzor hajdúdorogi megyéspüspök lett. A közelmúltban elhunyt Udvardy József csanádi megyéspüspöki kinevezéséhez később valószínűleg bánták már az állami hozzájárulást -- mint néhány más esetben is. A mély lelkiségű és intelligenciájú Kacziba József mellékvágányra került: mint a központi intézmények felügyeletével megbízott püspök. Győri apostoli kormányzóként valamelyik fél szemében nem érdemelte ki a megyéspüspöki kinevezést. Pataky Kornél ekkor kezdte meg apostoli kormányzói szolgálatát -- elődjétől eltérő stílusban. Keresztes Szilárd hajdúdorogi segédpüspök és Kovács Endre ciszterci egri segédpüspök római tanulmányokkal megerősítve vettek részt korábban a lelkipásztori, illetve papnevelői munkában. Pálos Iván esztergomi segédpüspök a budapesti helynökség titkára lett, majd provikáriusként emelkedett ki sokak meglepetésére.
A korszak "kádári konszolidációja" az egyházpolitika tekintetében is kommunista, nem is mindig "puhán" diktatórikus maradt. A kinevezésekkel kapcsolatban ugyan azt kellett írnia az Új Embernek, hogy 1945 után arról volt szó, "hogy a feudalizmus örökségeként a világi hatalomban osztozó egyház mostantól kezdve szolgáló egyházzá alakuljon át", de szomorúan emlékezhetünk arra az állandóan érvényesülő állami törekvésre, hogy a rendszert szolgáló egyház legyen belőle.
Az 1963-as amnesztia ugyan a legtöbb, korábban (főleg 1961-ben) bebörtönzött papot és világi katolikus aktivistát kiszabadította, de egyrészt maradtak még börtönben közülük is, és 1964. december 8-án hat jezsuitát és hét regnumista ifjúsági lelkipásztort ismét letartóztattak, az 1966-ban füzetekben kiadott zsinati dokumentumok egy részét meghamisították, illetve nem engedték megjelenni, 1970. szeptember 9-én ismét letartóztattak öt ifjúsági lelkipásztort "tiltott szervezkedés" vádjával. Amikor 1971-ben Miklós Imre lett az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke, némi módosítással megerősítették az egyházi kinevezések előzetes állami hozzájárulásának rendjét.
Amikor a diplomáciai tárgyalások elérték, hogy Mindszenty József bíboros külföldre távozott, még arról is értesülhetett a közvélemény, hogy Beresztóczy Miklós, Horváth Richárd és Várkonyi Imre, a papi békemozgalom prominens képviselői korábban ki voltak közösítve, de arról nem adtak ki hírt, hogy miért és miként került sor ennek feloldására.
A legsúlyosabb korlátozásra emlékeztet azután az 1974. november 14-i rendelkezés a hitoktatás további szabályozásáról. Ez látszólag enyhítette, valójában azonban a tényleges gyakorlathoz képest nehezítette a templomi hitoktatást, pontatlan meghatározásaival pedig bárhol bármikor büntethető maradt a fiatalokkal való lelkipásztori foglalkozás.
r. p.